Sokan voltak kíváncsiak a Világjáró művészeink sorozat Krausz Adrienne-féle Rahmanyinov-estjére. A közönség soraiban középiskolások és nyugdíjasok egyaránt helyet foglaltak. Nem véletlenül: ezek azok a terjedelmi arányok, ezek azok a műfajok, ez az a hangszer és Rahmanyinov az a szerző, amelyeket és akit mindenki be tud fogadni, ilyen az a műsor, amely szemmel láthatóan - kortól és nemtől függetlenül - mindenkit képes lázba hozni. A karakteres ritmusok, a fanfárszerű fortissimók, a lírai és simogató pianissimók (az őket megelőző, fenyegető csapkodásokkal együtt), illetve a fülbemászó dallamok olyan változatos és színes élményt nyújtanak, amelyből minden hallgató és rádióhallgató szívesen részesül. Rahmanyinov teljesen világos és érthető zenei poénokat használ, s ezek sosem maradnak kuncogás nélkül. A viccek pedig elsősorban a rövid, frappáns darabokban érvényesülnek; egy olyan egységben, melyet a közönség elejétől végéig átlát. Ebből a szempontból mind az op. 23-as, mind az op. 3-as, illetve 10-es sorozat megfelelő hosszúságú műveket tartalmaz. Minden darabot egy-egy új ötlet, egy-egy technikai megoldás vagy motívum jellemez.

A műsor tehát remek. Már csak egy hasonlóan remek pianistára van szükség, és kész a jó koncert... A biztos megoldás Krausz Adrienne volt, aki kifejezően és technikailag hibátlanul tolmácsolta az orosz mester zongoradarabjait. Az op. 23-as prelűdsorozat első öt tétele nyitotta a koncertet. A No. 1-es fisz-moll prelűd bemelegítette a füleket a későromantikus hangzásvilághoz, mindeközben a largo és a pianissimo hatásosan csigázta a hallgatóságot a No. 2-es B-dúr mű szextola-robbanása előtt. A fisz-moll prelűdben egy törékeny és érzelmileg felettébb kifinomult művésznőt láttunk-hallottunk, míg a B-dúr darabban egy erőteljes, határozott és fáradhatatlan virtuózt. Nem véletlen, hogy a közönség a nézőtér rendezői balján tolongott; így láthatta Krausz könnyed játékát: a fortissimo-oktávokkal összeegyeztethetetlen laza csuklót, a kecses kézkeresztezéseket és a tükörsima skálákat, futamokat. Ám ha kellett, Krausz tudott kellően agresszív és harsány is lenni. Következett a d-moll prelűd. A bal kéz lefelé guruló tizenhatod staccatói olyan feszesek és egyenletesek voltak, hogy kénytelen voltam kimozdulni kritikusi mivoltomból, hátradőlni, és arcomon széles mosollyal élvezni a zenét. A No. 4-es D-dúr azonban újra felélesztette bennem a ítészt. Tulajdonképpen szép volt, csak éppen üres. Úgy éreztem, Krausz nem tud olyan gyorsan stílust váltani a fejében, mint az ujjaiban. Amilyen magával ragadóan indult a fisz-moll, olyan jellegtelenre sikerült a D-dúr prelűd eleje. Eleje, ugyanis ahogy sikerült fejben is átállni az új hangulatra, visszatért a muzikalitás. Sajnos ez a darabok közti, hangos-gyorsról halk-lassúra történő váltás a koncert későbbi részében sem sikerült zökkenőmentesen. Fordítva, illetve egy darabon belül viszont hibátlanul működött. Mindkettőre remek példa volt a g-moll prelűd (No. 5). Az előzményeken könnyedén túllépve, fegyelmezett tempóban indult a sejtelmes és fenyegetőző zakatolás. Óriási forte, hatalmas disszonáns pofonok, majd egy mennyei szépségű középrész - teljesen libabőrös lettem a szó legkonkrétabb értelmében. Majd a motívum-motor lassú, de visszafordíthatatlan indulása és őrült robogása következett, aminek egy szemtelen fricska vetett véget.

Itt érdemes kitérni Krausz Adrienne-re mint viccmesélőre. A Rahmanyinovra jellemző frappáns zárlatokat kivétel nélkül kellő tréfával mutatta be, s ugyanilyen hatásosak voltak a darab közben egészen váratlanul érkező hangsúlyai is. Fel is kaptam egyszer a fejem (op. 3, No. 4-es Pulcinella): „Ez most a darab eleje, vagy hiba csúszott a gépezetbe?!". Aztán rá kellett jönnöm, hogy csak Rahmanyinov és Krausz Adrienne szórakoznak velem.

Az op. 3-as Fantáziadarabok sorozata talán kevésbé ad lehetőséget a zongoristának, hogy bemutassa sokszínű játékát, zenei éleslátását. Persze, az Elégia melódiája és a Melódia elégiája szívfacsaróan szép (még ha a Steinway-zongora nyers hangja vissza is vesz néhol a hangszín lágyságából), a komolyzenei toplisták élén helyet foglaló cisz-moll prelűd pedig garantált siker; a koncert mégis vesztett addigi intenzitásából. A tízperces szünetet követően azonban visszatért a lendület, a koncentráció és az elevenség, amikor az op. 10-es Szalondarabok csendültek fel. Érdekes volt hallani, Rahmanyinov miként tiszteleg Chopin előtt egy, a lengyel szerzőre jellemző műfajban, a noktürnben. A Nocturne ugyanis hangulatában és struktúrájában egyaránt Chopin op. 37, No. 1-es g-moll noktürnjét idézi. Az átkötött ritmusok, de elsősorban a korálfeldolgozásszerű középrész, s az onnan való bátortalan visszatalálás félreérthetetlenül jelzi a két darab közti kapcsolatot.

Krausz Adrienne ki is hangsúlyozta az összefüggést, és - mintha ujjait Chopin-üzemmódra kapcsolta volna - az addigiaktól eltérő billentéssel és formálással adta elő a művet. A változatos, Rahmanyinovra talán kevésbé jellemző műfajok sora kiválóan állt a művésznőnek: chopini Nocturne, valóban szalonba illő Keringő, olasz Barcarolle, hárfakíséretes Melódia, képszerű Humoreszk, modern Románc és gigantikus Mazurka követte egymást előadásában.

A rádióhallgató csaknem maximálisan meg lehetett elégedve a hangversennyel, ám sajnos voltak a koncertnek olyan technikai hibái, melyek a Márványterem közönségét kizökkenthették a gyönyörködésből. Kevésbé zavaróak az erőteljes, illetve a kottából való játékkal kapcsolatos zajok: a kifejezetten hangosra sikerült lapozások, illetve a fortissimo szakaszok pedáltaposással való megerősítése ugyanis minden koncert velejárója. Egy hallhatatlan tényezőnek viszont hatalmas jelentősége lehet rádióhallgatónak, nézőnek-hallgatónak egyaránt. Míg a darabok közben lapozó segített, a művek végén maga a művésznő hajtotta a kottát a következő oldalra. Lába még a pedálon, az utolsó hang még szól, de keze már lapoz... Egy darabnak legkorábban az utolsó hang elhalásakor van vége, előtte semmiképp. Ez az apróság adhat magyarázatot arra, Krausz miért is nem tudott mindig ráhangolódni a darabokra: már a soron következő darabot nézte, de a levegőben még az előző szólt. A szándék érthető: az egy opus alá rendezett művek szünet nélkül való előadása, ám a rövid, gondolati átálláshoz szükséges szünetek elhagyása nem szerencsés, a kezdőhangok látják kárát.

Így telt hát a koncert. Olykor elképzeletlen kezdés, de mindig elképzelt befejezés. Hatalmas élmény, mikor egy impulzív előadó egyesegyedül kiáll, és eljátssza egy kiváló szerző remekműveit. A Márványteremben ezúttal pontosan ez történt. A közönség elégedetten távozott, a Bartók Rádió archívuma pedig értékes felvételekkel gazdagodott. Jó választás - jó játék.