De mielőtt Sosztakovics és Mendelssohn egy-egy kvartettjét megszólaltatták volna, meghallgathattunk Brahms op. 40-es Kürttrióját is. A műsorválasztás és az est ilyen felemás összeállítása talán vitathatónak tűnhetett a koncert előtt. De a puding próbája az, hogy megeszik.

Brahms op. 40-es műve egyáltalán nem látványos, inkább izgalmas mű, mely mindhárom szólamot komoly feladat elé állítja. Különösen a kürtszólam igen érzékeny. De talán épp Bereczky Dávid miatt volt érdemes elővenni ezt a darabot. Igen árnyalt, bakik és gikszerek nélküli előadásához méltó partner volt a hegedűs, Rácz József. A zongorista, Réti Balázs eleinte talán kívül rekedt a produkción, különösen az első tételben éreztem úgy, hogy sem az arányok, sem az együttrezdülés nem tökéletes – később sokkal egységesebbé vált a trió. A harmadik tétel világvége-hangulatú sivársága pedig Brahmsnak azt a schumanni arcát mutatta tökéletes értelmezésben, amelyet nem könnyű szeretni, de amely modernségével mindig meglep. A negyedik tétel sokkal látványosabb játékossága oldotta a feszültséget.

Ezután következett az est fő műsorszáma, Sosztakovics Drezdai vonósnégyese. Az Eckhardt-vonósnégyes (Eckhardt Violetta, Sipos Gábor, Bodolai Cecília, Markó György) az első taktusban megadták a mű és az előadás alaptónusát. A szekund, a brácsa és a cselló visszafogott, matt tónusa felett a prímszólamot előadó koncertmester fényesebb, energikusabb játékmódja tökéletesen illik a műhöz: elég arra gondolnunk, hány sokütemes tartott hang hallható a kísérőszólamokban. A négy zenész összeszokott együttesként zenélt, hol kegyetlenül, erőszakosan, a vadabb hangzástól sem riadva vissza, a harmadik tételben keserű humorral – a két szélső tételben pedig épp fájdalmas szépségű, meleg, vibrált hangokkal érzékeltetve a mű depressziós, a legmélyén mégis életigenlő, legalábbis az életet visszasíró világát. Komoly, nagy előadást hallhattunk, mely bármely jelentős hangversenyteremben nagy tapsot érdemelne.

A szünet utánra maradt a Beethoven-utánérzésektől nem mentes Mendelssohn-mű, az a-moll vonósnégyes. A darabban nemcsak a hangnemileg rokon op. 132-es Beethoven-műre találhatunk utalást, de pl. a zárótétel eleje az op. 135-ös F-dúrra emlékeztet – Mendelssohn tanulóévei ezek, kicsit mindenütt több a hang, kevésbé transzparens a hangzás, mint a mintául szolgáló szerző bármely vonósnégyesében, így is kimondottan szép zene ez. Különösen, ha az Eckhardt-vonósnégyes játssza. Bodolai Cecília brácsajátéka – különösen a szólisztikus részeknél – talán nem tűnt annyira határozottnak, mint a többieké, de ő is nagyszerű kamarajátékos, kísérőként hallatlanul precíz. Az együttes vezetője nagyszerűen irányít, hegedülése pedig éneklő, az íveket csodálatosan rajzolja meg. A szekund markánsan eltérő hangja szándékosnak is mondható, Markó György csellóhangja pedig nagyon szép, meleg, játéka pontos és határozott. Így egyetlen hiányérzet maradt bennem a mű elhangzása után: hogy miért nem hallhattunk ráadást.

A jó zenekar jó zenészekből áll. Ezt bizonyította a vasárnapi koraesti koncert.

(2005. december 18. 17:00 BFZ Próbaterme; A Budapesti Fesztiválzenekar művészeinek koncertje; Brahms: Esz-dúr trió, op. 40; Sosztakovics: 8. c-moll vonósnégyes, op. 11; Mendelssohn: a-moll vonósnégyes, op. 13; km.: Bereczky Dávid (kürt), Rácz József (hegedű), Réti Balázs (zongora), Eckhardt Vonósnégyes (Eckhardt Violetta, Sipos Gábor - hegedű, Bodolai Cecília - brácsa, Markó György - cselló)