Ezt a címet látva a pedagógusok jelentős hányada, a poroszos, tekintélyelvű oktatási rendszer hívei valószínűleg bőszen ráncolják a szemöldöküket, hiszen az első szókapcsolat, a „pozitív megerősítés” sajnos nem szerepel a szótárukban. Pedig számtalanszor bizonyított tény, hogy a pozitív, építő jellegű kritikával, ösztökéléssel milliószor jobb teljesítményre vagyunk képesek mi, emberi lények, mint ha a tanárunk folytonos, negatív kritikával döngöl minket a földbe. Igen ám, de ha már ez a tudás valamilyen formában a birtokunkban van, vagy legalábbis szinte kivétel nélkül mindenki megtapasztalta már saját magán, akkor vajon miért nem kizárólag ebben a szellemben folyik a világ valamennyi iskolájában a tanítás?

1822067 f8836ff595 o (Fotó/Forrás: Flicker.com)

Szerintem erre a kérdésre éppen annyira összetett, többkomponensű a válasz, mint amennyire piszkosul egyszerű és kézenfekvő (már ha megengedett itt ez az ambivalencia): nem merjük és akarjuk kinyitni a szívünket, ezáltal nem adunk teret eredendően jóindulatú és szeretetteljes kifejezésmódunknak. Egyrészt

tanárként sokan úgy vélik, hogy a hiányosságok állandó hangsúlyozásával, a növendék megalázásával, a dicséret megvonásával lehet jobb eredményt elérni,

mint ennek ellenkezőjével: azon dolgok kiemelésével, elismerésével, amelyeket a tanuló sikeresen abszolvál. Másrészt pedig a dicséretről egyes pedagógusok tévesen azt gondolják, hogy csak a bizonytalanoknak van rá szüksége, hiszen „az erős jelleműek nem szorulnak érdemeik igazolására”. Mekkora tévedés!

Nézzük ezt a hangszeres játék szemszögéből. A növendék, aki a zene titokzatos ösvényein kalandozik, beletéve minden fantáziáját, önálló gondolatát ebbe a lázas művészi munkába, egyedül az ő tanárával, mentorával osztozik ezen a feladaton. Tőle vár segítséget, személyes inspirációt, valamint a legfontosabbat: megerősítést afelől, hogy jó úton halad, és ha nem, biztatást arra, hogy ne adja fel. Ha a tanár mindezt megadja növendékének, a szakmaiság mellett szeretettel és dicsérettel motiválja őt, a tanuló szárnyakra fog kapni, hiszen megerősítik abban, hogy van értelme a küzdelmeinek, és megvan a képessége arra, hogy jól is csinálja.

Kapcsolódó

A tanárok láthatatlan hősök a Virtuózok tehetségei mögött

A köztévé komolyzenei tehetségkutatójában a kicsik korcsoportjában Abouzahra Amira, a tiniknél Kis Radu, a nagyok között Kristóf Réka győzött. Az ünnepi pillanatban azonban nem feledkezhetünk meg a tanárokról sem, akik a versenyre készítették a gyerekeket. Megyimóreczné Schmidt Ildikóval, a döntős Remenyik Balázs, illetve az azóta már világhírű Boros Misi zongoratanárnőjével telefonon beszélgettem.

„Hasonló hasonlót vonz”, ami annyit tesz, hogy a bizonyos attitűdök hasonló, netán ugyanolyan viselkedést válthatnak ki. Eszerint,

ha valaki sok jót kap a tanárától, még több jót tud nyújtani,

viszont ha több rosszat kap, fölhalmozódik benne a rossz érzés, képtelen továbblépni, jobbat produkálni. Vegyünk egy gyakorlati példát: a növendék eljátssza a darabot. Ha a tanár a pozitívumokkal kezdi az értékelést, kiemeli a jól sikerült részeket, inkább méltatja a jó zenei megoldásokat, mint rávilágít a technikai hiányosságokra, biztos, hogy a növendék is bizakodóan, örömmel és sok-sok kísérletező kedvvel viszonyul majd a darabhoz. És amikor megkezdődik a közös munka, ebben a lelkiállapotban maximálisan át tudja adni magát a zenélésnek, amiből pedig köztudottan csodás dolgok sülhetnek ki. Valamint azt sem utolsóként kell megemlíteni, hogy a közös munka is sokkal hatékonyabb, ha létrejön a jó kedélyű alaphangulat, melyet a tanár a pozitív értékeléssel bármikor megteremthet. Most nézzük a rosszabbik lehetőséget: a növendék eljátssza a darabot, amellyel rengeteget dolgozott mind zeneileg, mind technikailag, sokat törte a fejét mondanivalóján és annak kivitelezésén. Ég a vágytól, hogy megmutassa ezeket tanárának, ugyanakkor dühös is magára, amiért elrontott egy-két részt, de hát izgult, mert annyi munkája van abban az öt percben. A tanár azonban a hiányosságokat sorolja föl katalógusszerűen, megkérdőjelezi, hogy egyáltalán gyakorolta-e a rosszul sikerült részeket, negatív fényben tünteti föl a diák képességeit, tehetségét.

person-822850 960 720

Mi lehet ennek a következménye? Nem más, mint a növendék zenei iránti lelkesedésének megölése, hitetlenkedése saját magával szemben, a motivációnélküliség szörnyű érzése (hiszen minek gyakoroljon, ha a tanár csak negatívan értékeli őt, meg sem említi azt, ami jól ment). Ezzel lehet magyarázni azt, hogy miért nem megy ilyen értékelés után már az sem a darabból, amivel addig nem volt gond.

A növendék pozitív visszaigazolást, megerősítést vár attól az embertől, akinek sokat ad a véleményére,

de csak egy ócsárlásáradatot hall, mely arra van kihegyezve, hogy nincs is olyan, amit jól csinálna a darabban. Ilyen (jogosan) csalódott lelkiállapotban, amikor a teremben lévő egyik fél (köztük a tanuló maga) sem hisz a tanuló képességeiben, akkor már lehetetlen fejlődést elérni. Hiszen egy gondolat, kép vagy érzet sem maradt a növendékben arról, hogy a tehetségében bízva jobban elő tudná adni a darabot. Ugyanakkor egy bámulatos dolog hasonló okokkal magyarázható. Adott az alábbi helyzet: az órán a növendék látványosan sziporkázik, minden sikerül neki, amivel próbálkozik, sőt számos olyan dolgot is meg tud valósítani, ami korábban nem igazán ment.

Mitől lehet ez? Nem mástól, mint hogy a tanár biztatja (a gyengeségek javulását is így segítve elő!), tehát szakmai kritikái építő, nem romboló szándékúak. Ezáltal a növendék fellelkesül, elkezd hinni magában, óriási boldogsággal tölti el az, hogy a tanára is hisz benne. Érthető, hogy ebben a lelkiállapotban az ember sokkal fogékonyabb mindenre, legyen az közös munka, ihletettség vagy akár lelki megújulás. Ezek alapján tehát szinte várható is, hogy olyan dolgok valósulnak meg a növendék keze alatt a hangszeren, melyekre korábban nem volt példa.

Úgy gondolom, hogy itt az idő a váltásra.

Láthatjuk, tapasztalhatjuk mindannyian, hogy a negatív kritikával szemben mennyivel több jóval kecsegtet a pozitív megerősítés. Szerintem igenis túl lehet lépni az évszázados módszereken, ahol a tanár a felsőbbrendű, ahol a növendék művészi törekvéseit gorombán letörheti elmarasztaló megjegyzéseivel, ahol folyton csak a rossz dolgokra hívja fel a figyelmet. Kedvesen, szeretettel fordulni a másik felé nem kerül semmibe, legyünk hát ezen, közösen épülve!