Félreértés ne essék: a Concerto Budapest művészeti vezetője, Keller András nem nyaralt, nem koncertezett szólistaként, a vonósnégyesével vagy vendégkarmesterként: a nézőtérről feszült figyelemmel követte a hangversenyt. Tehát Gennagyij Rozsgyesztvenszkij vendégszereplése annak a koncepciónak a szerves része, amelyet Keller évekkel ezelőtt beígért, hogy olyan régi ismerőseivel méreti meg az együttesét, akiktől tanulni lehet.
Rozsgyesztvenszkij gyerekkorom egyik emblematikus szovjet karmestere volt, s ha annak idején, a hetvenes-nyolcvanas években nem is tartozott a kiugró egyéniségek közé (mint Mravinszkij vagy utóda, Tyemirkanov), a nagyon jó kategóriájába mindig belefért. Mostanra, nyolcvannégy éves korára viszont megengedheti magának, hogy az legyen, aki talán mindig lenni szeretett volna. Vezénylése hol hanyag, renyhe, de a gesztusokra, a lényegre mindig figyelő, hol szigorúan világos. Nyolcvannégy évesen nyilván nem könnyű végigkoncentrálni egy ilyen műsort (végigállni se csekélység).
A műsorból, az eredetileg a Miroirs zongoraciklusban szereplő Alborada de gracioso, egyik titkos kedvencem Raveltől. Viszont ilyen lassan még sosem hallottam. Pedig így sokkal nehezebb lejátszani, különösen az osztinátószerű trombitákat nem irigylem, nyilván begörcsölt a nyelvük. S bár volt néhány tájjellegű beintés, ahol zenekar és karmester hallhatóan kereste egymást, végén az a szó jött a számra, hogy finom.
Ugyanezt nem lehet elmondani Vaughan Williams IV. szimfóniájáról. A mű ilyen neoklasszicista, olyan jól felépített, de összességében harmadosztályú. Erről persze az angolok mást gondolnak, például Walton, de hát hallgasson Waltont az, aki unja Haydnt, Brahmsot vagy Bartókot. A koncerten elhangzó Vaughan Williams-szimfónia tipikusan az a darab, melyet otthon öt perc után kapcsolnék ki, és ha nem, az utolsó tétel kétszázhetvenhatodik befejezés-kísérlete után a szerzőt melegebb égtájakra küldeném.
A Concerto Budapest hangversenyén mégis örültem, hogy végighallgattam, épp az előadás miatt. Érdekes és izgalmas volt végigélni, hogy szokik össze zenekar és karmester, hogy kezdenek megszűnni a szétcsúszások, a másodperc töredékéig tartó értetlenségek (másrészt hogy válik Rozsgyesztvenszkij mindinkább igazi karmesterré, nemcsak zenésszé). A zene tramplisága kezdetben a hangzásképben is megmutatkozott, a túl harsány rézfúvósok, a masszaszerű zenekari tömbök fokozatosan váltak áttetszővé, többszólamúvá.
Hogy mindez nem bennem, a képzeletemben történt meg, arról tanúskodik a második rész. Na ja, Prokofjev hazai pálya. pláne olyan zongoristával, aki mellesleg évtizedek óta a feleségünk. Ezt mi így szoktuk, mosolygott a mű végén a két előadó: a 69 éves Viktoria Posztnyikova és férje, a karmester. Amolyan versenygyőztes gálaelőadás volt, ami a zongoraművésznő életéhez meglehetősen adekvát, másrészt a műtől sem idegen, hiszen amolyan „most megmutatom, ki vagyok”-darab ez (de mennyivel szerethetőbb, mint az öreg Ralph angol konyhán érlelt hömpölygése). És az ember hajlamos volt Posztnyikovát elkönyvelni „az orosz iskola” nem különösebben kiemelkedő, de még mindig üzembiztosan megbízható példányaként – és ekkor jött a ráadás. Schubert Gesz-dúr impromptujében megszólaltak a harsonák, majd a kürtök, a fagottok, és én csak ültem megszégyenülve, hogy ha ez az orosz iskola átlaga, akkor hova nagyképűsködöm, ha meg Posztnyikova ekkora zseni, akkor hogyhogy nem ismerem.
A befejező mű, a Rómeó és Júlia (egyik válogatása) persze biztos siker – s az is lett. Itt mindenki feloldódott, miközben megmaradt a profizmus nemcsak a karmester, hanem immár a zenekar részéről is – csodaszép hangzásokkal, fafúvós egyéni teljesítményekkel és (az oly sokszor hiányolt) vonóskari összhangzással.
Ez az este kimerítő élmény volt, melyben egyáltalán nem volt hiányérzetem amiatt, hogy elmaradt a ráadás (aminek oka nem a minőségben, hanem Rozsgyesztvenszkij korában keresendő). S bár elképzelhető, hogy a koncertmester, Környei Zsófia egy picit talán jobban megizzadt, egy kicsit talán többször került közel az infarktushoz, mint a sokévi átlag, ez a koncert nem egyszerűen jó volt, hanem a nem szokványos hangversenyek kedvelői számára hatalmas élmény. S ha ilyen a szezonkezdés, akkor remélhetőleg megkapjuk a ráadást: a Concerto Budapest évadának egészével.