A 4'33" legtöbb előadásában a zongorista csendben ül a hangszere előtt, és szuggesztíven néz maga elé, a kottára. Biztosan sokaknak megfordult már a fejében, vajon mi lehet írva a titokzatos lapokra – és biztos sokan arra a megoldásra jutottak, hogy valószínűleg semmi. Ez nagy tévedés. Ahogy az itt látható, a kotta egyáltalán nem hasonlít semmilyen más kottára. Gondosan, kézzel megrajzolt függőleges vonalakat tartalmaz, amik az idő egységeit térbeli egységekként ábrázolják. Ez John Cage időarányos jelölése, ahogy az a 4. oldalból ki is derül, ahol azt írja: 1 page=7 inches=56 seconds (1 oldal=1 inch=56 másodperc). Irwin Kremen, akinek Cage dedikálta a darabot, így magyarázta a rejtélyes képletet:
A kottában Cage nem relatívvá, hanem egzakttá tette időtartamot, a darab egyetlen zenei komponensét. Gyakorlatilag a valós idő a mű egyetlen és alapvető dimenziója. És ahol az idő az elsődleges dolog, maga a változás, a folyamat aktusa határozza meg a dolgok természetét. Így lehetne találóan leírni ezt a csendes művet, amelyben meghatározatlan hangok szűrődnek át az időn. És ezek a hangok előadásról előadásra változnak.
John Cage: 4133 című művének előlapja (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Sokan gondolták úgy, hogy a 4'33" nem több egy fricskánál. Vagy ha több is, mint fricska, hát egy játékos performansz. Julian Dodd filozófus szerint a 4'33" nem zene, hanem egy darab a zenéről. De ha úgy véljük, Cage műve csupán valamiféle metaanalízis, elvétjük annak lényegét. Cage is elutasította azt az elgondolást, miszerint darabja konceptuális ujjgyakorlat volna. Egy interjúban éles különbséget tett a music (zene) és sound (fordítsuk ezt hangzásnak) között. Utóbbit személytelen minőségnek gondolja, ami ugyanakkor egy nagyon pozitív, szükséges tulajdonsága is, mivel az sem nem érzelmes, sem nem analitikus. „A hangzás (sound) nem kritizál, nem interpretál, nem bonyolít: nem beszél hozzánk. Egyszerű”. Szerinte a zene és a nem-zene között hamarosan eltűnik a különbség és – ahogy Cage Kantot idézi – „a zenének nem kell jelentenie semmi konkrétat”, semmivel sem többet, mint a hangok véletlenszerű egymásutánját – önmagát.
John Cage-re köztudottan hatott a zen buddhizmus, de ahelyett, hogy a hosszas némasággal járó zazent gyakorolta volna, az általa „illendő fegyelemre” keresztelt magaviseletre szorítkozott. Ez nála természetesen a zeneszerzésben nyilvánult meg. Ahogy Kay Larsen a róla írt biográfiájában idézi őt:
Ahelyett, hogy a Zen Buddhizmus formális előírásainak útját gyakorolnám, úgymint keresztbe tett lábbakkal ülve meditálni hosszú percekig, úgy döntöttem, az »illendő fegyelmet« én arra a területre alkalmazom, ami iránt elköteleződtem, tehát a zenére. És ezt ugyanolyan komolysággal fogom végezni, mint a keresztbe tett lábakkal való ülést, nevezetesen a kockázatvállalást, vagyis, hogy döntések, állítások megtétele helyett kérdéseket fogok feltenni a zenémmel”.
John Cage 1966-ban Washington Dc-ben adott koncertje közben (Fotó/Forrás: Getty Images / Rowland Scherman)
Cage nagyon szerette a Zen példabeszédeket, és Suzuki mester története az igaz sárkányról nagyon megihlette őt az alkotásban.
Az igazi sárkány története
Dógen Zendzsi azt mondja, hogy ne legyünk olyanok, mint a vak ember, aki megpróbálja kitalálni, milyen egy elefánt. Ha ez a vak megérint egyet, azt hiheti, az olyan, mint egy fal, egy köpeny vagy egy darab deszka. De az igazi elefánt semmiben sem hasonlít ahhoz. És ne legyetek olyanok sem, mint Seiko.
Élt Kínában egy Seiko nevű férfi, akit elbűvöltek a sárkányok. Állandóan sárkányokat készített, a háza is sárkány alakú volt, és sárkányfigurák díszítették. Szóval egy nap megjelent nála egy valódi sárkány, mivel azt gondolta, hogy ha ez a férfi ennyire szereti a sárkányokat, biztos neki is örül majd. Seiko viszont halálra rémült, és kardot rántott. A valódi sárkány elfutott. „Ne legyetek olyanok, mint Seiko” – int Dógen. Ha fából akarod kifaragni a saját sárkányodat, sohasem látod meg az igazit.
Suzuki értelmezésében azok számára, akik csupán a formában és színben hisznek, az igazi sárkány csupán egy képzeletbeli állat, ami nem létezik. De a buddhisták számára a valóság kétféle módon értelmezhető: formával és színnel, vagy forma és szín nélkül. Ennek fényében Cage „csendes” darabja legalább annyira a valóság megértésének egy speciális útja, mint amennyire egy expresszív eszközökkel operáló zenemű. Cage maga írja azt a Silence című írásában, hogy „soha nem lesz csend”.
Ennek tudatában tehát joggal gondolhatjuk, hogy a 4'33 egy felhívás arra, hogy halljuk meg az igazi sárkány hangját.
(forrás: Open Culture)
-093612.jpg/1920)
