Joshua Bell az Indianapolis Monthly kérdésére elmondta, hogy már tizenkét éves korában tudta, hogy semmi mást nem kell csinálnia az életben, csak hegedülni, hiszen már akkor megélt belőle. Sokszor érzi azt, hogy egyre többet ért a repertoárján szereplő zenedarabokból, különösen ha a fiatalkori felvételeit hallgatja.

GettyImages-584673876 (Fotó/Forrás: Frederick M. Brown / Getty Images Hungary)

Gyakran csak csöndre vágyik, hiszen a feje így is állandóan tele van zenével. "Úgy tudnám ezt leírni, hogy ez olyan, mint amikor egy színész eggyé válik a szerepével; én eggyé válok a zenével."

2007-ben a Washington Post riporterével együtt Bell egy kísérletre szánta el magát. Az amerikai főváros egyik metróállomásán 45 percen át Bachot játszott, de az 1097 arra járó ember közül alig ismerték fel őt néhányan. A legtöbben egyszerűen ügyet sem vetettek a hegedűsre, aki három nappal azelőtt megtöltötte a bostoni szimfónia nagytermét, és a legolcsóbb helyeket is száz dollárért kínálták. (Gene Weingarten cikke később Pulitzer-díjat nyert.)

Így felelt: "Ha az előadók felismernek engem, és én nem állok meg, az minden bizonnyal rossz fényt vet rám, főleg a híres történet miatt. Azt hiszen, ha egy különleges előadás szólna, feltétlenül odafigyelnék, és talán nyitottabb vagyok az ilyesmire, mint azok, akik csak a munkába sietnek."