A Metamorfózisok előadásával nem is lett volna semmi baj, csak a szokásos: nincs eladva a mű. Nincs belefojtva a szép zenekari hangzásba, nem lehet komoly arcot vágva merengeni fölötte, hogy hát igen, egy egész világ, egy egész kultúra romjain ül a kopasz bajor, és hogy tud sírni. Tud sírni, de ez az előadókat nem nagyon érdekelte, ők inkább a téma fejlődését, változásait próbálták megfogalmazni, azt, ahogy végül tényleg eljutunk az Eroicához, és logikus lépésként szólalhat meg a csellókon az ismert dallam. Túl nagy ez a kaland a legtöbbünknek, mintha szent karácsony éjjel egy igen érdekfeszítő előadást kellene hallgatnunk az elméleti matematika legújabb vívmányairól.

A letargikus értetlenségbe érkezett Mocsári Károly, hogy Bartók 2. zongoraversenyével javítson a közhangulaton. Mocsári sokunk számára titkos favorit, nem megfelelően értékelt tehetség, ezt is figyelembe véve azt mondom, az vesse rá az első követ, aki a dögnehéz szólamot jobban le tudja játszani, de hát csak a teremben volt két lehetséges kődobáló, a karmester Kocsis Zoltán és a néző Ránki Dezső. Nehéz helyzet. A szólam azért el lett játszva, ha nem is mindig jól hallhatóan, mert meglehetősen nagy ricsajt csaptak a rezek, de ennyivel az egyébként is leült koncertet fölrázni már képtelenség lett volna.

A bosszús karmester aztán egy boszszús Eroicával válaszolt, a zenekar vonósai és kürtjei ezúttal káprázatosan száguldoztak a szokatlanul gyors, de mégis pontos és indokolt tempóban, csak valahogy az igazi erő helyett az erőszak dominált, mintha a szimfónia olyan vén csatalóvá vált volna, amelyiknek már csak emlékműveken van méltó helye. Van ilyen, nem jól álltak aznap a csillagok - bár az is tény, osztályon felüli zenekar ilyesmit nem engedhetne meg magának.

A történet akkor lenne kerek, ha úgy folytatódna, hogy másnap bezzeg, a megismételt koncerten, de ekkora szerencsénk nincsen. Másnap a Metamorfózisok is elevenebb volt, a Bartók-mű is kiegyensúlyozottabb hangzással, magabiztosabb szólistával, egy emelettel feljebb, bár még mindig nem a ritka levegőjű magaslatokban hangzott el. Ami viszont fontos: az Eroica megszólalt, nem előadták, hanem volt, természetesen szólalt meg, de teljes nagyszerűségében. L. v. B. üzeni az aggódóknak, hogy köszöni, jól van, és velünk marad jövőre is.