Nem vitás: Keller András és Perényi Miklós a legkiválóbb kamarajátékosok közé tartozik. De ma már azt is kevesen vitatják, hogy e társaság tagjának számít Várjon Dénes is. Aki a fülének nem hisz, az higgyen a zenészeknek, Pauk Györgytől Perényi Miklósig. Akinek pedig füle is van hozzá, az február 8-án ismét hallhatta: igazuk van.

A „Dunának, Oltnak egy a hangja”-sorozat második előadásában a Duna mellett inkább a Moldva, sőt a Hudson szólalt meg, hiszen a műsor Bartók és Dvorák műveiből állt. A két szerző zenéjében számos közös vonást lehet felfedezni, ha ez a cél, és ha nagyon erőlködünk (pl. mindketten érzékenyen reagáltak az amerikai könnyebb műfajokra). Az igazi összefüggés köztük azonban az, hogy Amerikában is komponáltak, de még inkább az, hogy jó zenéket írtak.

A koncert nyitó száma rögtön a legkeményebb falat: a 2. hegedű-zongoraszonáta a bartóki életműben is a rejtélyes művek közé tartozik: el-elkezdődnek a dallamok, de minden töredékes, inkább mozaikszerűen áll össze az egész. Keller András finom, szokatlanul áttört és hibátlanul tiszta hegedűjátéka, Várjon Dénes remek, stílusos zongorázása igazi párbeszéddé emelte a szonátát – már ekkor érezhettük: jó esténk lesz.

Ezután Perényi Miklós lett Várjon partnere, Dvorák tüneményes Rondóját a tőle megszokott könnyedséggel adta elő – a záróakkordok előtti mélyebb állások hangi szépségétől a hátunk borzongott. Perényi – ezt nem először vagyok kénytelen leírni – igazi alkimista, aki bármiből képes aranyat varázsolni. E szépség méltó módon készítette elő az est fénypontját: Klenyán Csaba, Keller András és Várjon Dénes interpretációjában a Kontrasztok egyszerre tűnt nemes jazz-zenének (ma talán úgy fogalmaznánk: ethno-jazznek) és a 3. zongoraverseny párdarabjának. Klenyán játékának elsősorban külsőségeit kölcsönözte a jazz világából, például ahogy átadta a szólamot a hegedűnek. Nekem klarinétjának színgazdagsága tetszett igazán. Ahogy a mély, felvételeken alig hallható kísérőszólama átviláglott a szöveten, helyenként ütőhangszerként hatva, az megint csak a zongoraversenyek világára engedett asszociálni. A három muzsikus nemcsak a zenének ezt a stiláris sokrétűségét érezte, hanem egymás gondolatait is – így egészen rendkívüli produkciónak lehettünk tanúi.

Szünet után ezúttal a Bartók-mű, az 1. rapszódia jelentette a „lazítást”, a komolyabb „falat” Dvorák f-moll triója volt. A zenészek itt is nagyszerűen muzsikáltak együtt, egy-egy pianissimo, a meg-meglendülő tánc vagy épp a fergeteges zárlatok mellett az előadás egészébe feledkezhettünk bele. Ha a Kontrasztok rendkívüli, ismételhetetlen izgalmát nem is éreztem, mindvégig az volt a benyomásom, hogy örülhet, aki ilyen koncertet hallhat – csak azt az egyet nem értem, hogy maradhat egyetlen szék is üresen egy ilyen pompás koncerten.

(2007. február 8. 19:30, Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) - Végh Sándor Zenei Estek/2; Bartók: 2. hegedű-zongoraszonáta; Dvorák: Rondó, op. 94; Bartók: Kontrasztok; 1. rapszódia; Dvorák: f-moll trió, op. 65; km.: Keller András (hegedű), Várjon Dénes (zongora), Perényi Miklós (gordonka), Klenyán Csaba (klarinét)