Ezt az álszerénynek tetsző vallomást - melyhez hasonlókat bőséggel találni Breuer János 1978-as interjúkötetében is - ellenpontozza a tekintet huncut csillogása, ami mégis azt sejteti: aki így beszél, tudja, hogy van mire szerénynek lennie. És hogy húsz évvel halála után többen jöttek el az emlékkoncertre, mint amennyit a legtöbb élő komponista össze tudna trombitálni egy szerzői estjére, jelzi: ma is sokan vannak még, akik tudják ezt. A fennmaradt legenda persze elsősorban a tanáré, Kocsis, Ránki, Schiff, a koncerten fel is lépett Jandó Jenő és Csalog Gábor, jóformán az egész ma negyven-ötvenéves pianistanemzedék mesteréé, aki azonban mégis mindig elsősorban zeneszerzőnek tartotta magát.

Az est Fischer Iván által összeállított programja egy közel hat évtizedes komponistapálya terméséből merített, változatosan, de stiláris rokonszenveket vállalva. Egy kamarazenei és egy zenekari félidő került egymás mellé, néhány kórusszámmal színesítve. Német pedagógiai gyűjtemény számára írott hegedűduók (Eckhardt Violetta és Iván Tímea), hászid dalfeldolgozások (Csákányi Eszter és Darvas Ferenc), népdalkórus és tömegdalok mutatták, hogy Kadosa szívesen, alkalmazkodóan és sokirányúan felelt a külső inspirációkra, a 30-as és 40-es évek különféle (ó, mennyire különféle!) Gebrauchsmusik-igényeire. Ebből az összeállításból kiderült, hogy az instrumentális ihletésűként elhíresült szerző az ízlésesen Kodály-követő Aki szép lányt akar venni-kórusban is remekelt. Nem is beszélve a korszakos slágerré vált Május-köszöntőről ("itt van május elseje, / énekszó és tánc köszöntse"), amelyben Fischer a kecskeméti Miraculum-leánykar élén elragadó ügyességgel vert hidat a dal születésekor uralkodott tavaszváró reménykedés és az utókor plakativitástól irtózó, szkeptikussá sápadt "tiszta zeneisége" között. S hogy e híd létrejöhetett, épp ez bizonyítja Kadosa dalának teherbírását.

Ami a műhely önnön törvényeinek engedelmeskedő kompozíciókat illeti, az elhangzottak egy kivétellel valamennyien a harmincas évekből származnak. A kakukktojás, az 1960-as 4. zongoraszonáta, mi tagadás, bennem feszengő érzéseket keltett. Nem is annyira anakronisztikus mivolta, Bartókon át egészen a XIX. század végének romantikus-magyaros emlékképeiig és Debussyig kalandozó eklektikája, mint inkább itt-ott szinte naivitásba átcsapó túlegyszerűsítései és fogalmazásmódjának tétovasága miatt. Igaz, ebben szerepe lehetett Csalog Gábornak a lemezen is kiadott szerzői előadás acélhúrozatú felfogásánál oldottabb, impresszionisztikusabb játékának is. Annál örvendetesebb volt hallani a Kadosa valaha volt nemzetközi hírnevét megalapozó Hegedű-zongora partitát (Ágoston András, Csalog Gábor), amelyik a megkerülhetetlen bartóki példák (2. szonáta, Hegedűrapszódiák) mellett valamilyen rejtelmes módon a megírásakor még éppen csak készülőben lévő, hasonló apparátusú Stravinsky-darabokkal (Divertimento, Duo concertant) is alkati rokonságot mutat. Ez a káprázatos naprakészség, a ki tudja milyen forrásokból és sejtésekből táplálkozó érzékenység, a kor hangjához idomulni képes simulékonyság jól kirajzolja Kadosa formátumát: a követő és nem iránymutató kismesterét, aki ugyanakkor pontosan ismeri és képes is szabatosan megfogalmazni saját mondanivalóját. A Partitánál önállóbb és letisztultabb nyelvű Vonósnégyes-verseny (Auer-vonósnégyes) pedig már valóságos zsonglőrként játszik néhány neo-barokk vagy éppen dzsesszes alapelemmel, néhol kissé szószaporítóan bele is feledkezve önnön ügyességébe. És ez a versenymű vezetett át a zongoraszólós Concertinóhoz, a háború által jóvátehetetlenül kettétört Kadosa-életmű csúcspontjához. Ötleteinek frissessége, kidolgozásának gondossága, könnyed közlékenysége és klasszicizáló arányossága nem pusztán szerzője rangját mutatja, hanem egyúttal éles fényt is vet egy olyan szerves és rokonszenves európai zenekultúrára, amelynek vállalt hübrisze volt, hogy a jelennek akart élni, és ezért el is érte a büntetés, az önkínzásra ítéltetett utókor méltánytalan feledése.
Az est közreműködői nyújtotta korrekt interpretációk közül kimagaslott Jandó Jenő szellemesen fanyar játéka, nagyban segítve a közönséget a Concertino jelentőségének felismerésében.

(Kadosa Pál művei - Budapesti Fesztiválzenekar, vez. Fischer Iván, Millenáris Teátrum, szeptember 6.)