Lehetetlen vállalkozás röviden összefoglalni Ligeti György alakját, pályáját, zsenialitását, műveit, átfogó képet adni mindazokról a sokszínű hatásokról, amelyek a zenéjében megjelennek, és amelyeket ő maga adott tovább az utókornak. A 20. század második felének alighanem legnagyobb hatású magyar komponistájára most világszerte fokozott figyelem irányul.
Megszámolni sem lehet mindazokat a koncerteket, amelyeken akár csak a születésnap környékén játsszák a darabjait,
egyetlen operája, a Le grand macabre a jövő évadban Bécsben, Münchenben és Frankfurtban is színre kerül, a Berlini Filharmonikusok pedig kiállítással is megemlékezett róla.
„Remélem, hogy a századik születésnapon már jobban látjuk a hasonlóságokat, mintsem a különbségeket a korai és a kései Ligeti között” – jegyezte meg a BMC Ligeti Fesztiváljának negyedik napján Vajda Gergely karmester, miután elhangzott a Hat bagatell címet viselő fúvósötös-sorozat, melyet Ligeti saját, 1952-es Musica ricercata című zongoradarabjának egyes tételeiből alkotott meg. Valóban vannak olyan témák, hívószavak, amelyek újra és újra felbukkannak Ligeti életművében:
szarkasztikus humor, az emberi érzékelés és a zene határait feszegető kísérletezés, a klasszikus, nyugati muzsikán túli zenei és egyéb hatásokra építkező alkotásmód,
a 20. század új lehetőségeit (akár technikai értelemben, akár a szellemi áramlatok terén) felfedező, majd azokat meghaladó művészi magatartás, és mindezzel együtt a folyamatos megújulás.
Maga Ligeti a kilencvenes évek elején adott interjújában így nyilatkozott arról, miért keresett szüntelenül új utakat: „Nem hiszem el John Adamsnak Amerikában, vagy a jó hívő Arvo Pärtnek a gyönyörű modális és tonális zenéket, mert azok nem felelnek meg a mai világnak!
Nézd a nacionalizmusokat, nézd ezt az új népvándorlást, a világot, ami tele van japán mikroelektronikával! Ez nem a 19. század!
Nem mehetünk vissza a funkcionális tonális zenéhez, vagy a modális zenéhez abban a formában, ami Mahlernél már megtörve, de még létezett. Nem mehetünk vissza Debussyhez, Bartókhoz, Sztravinszkijhez, sem az ötvenes évek avantgárdjához. Én csak azt tudom, mit akarok most csinálni – nem harmadik utat, mert a Szkülla és Kharübdisz között nem egy út van, hanem végtelen sok – megpróbálok a magam módján létehozni valamit, ami nem avantgárd (bár experimentális, hiszen újat keresek benne), de nem is posztmodern, nem idézi fel a régit. [...] Engem megvádoltak azzal, hogy elárultam az avatgárdot, amiben teljesen igazuk van, de nem azon a módon, hogy visszatérjek valami jó öreg, szakállas brahmsi zenéléshez.”
Ha az adatoknál maradunk, könnyebb megragadni Ligeti alakját, a maga jellegzetesen 20. századi élettörténetével, amelyen a korszak valamennyi vihara rajta hagyta a nyomát. 1923-ban született a Maros megyei Dicsőszentmártonban, Kolozsváron kezdte meg zeneszerzői tanulmányait, de a háború közbeszólt:
őt magát munkaszolgálatra küldték, családját elhurcolták, szeretett öccse is a koncentrációs táborban vesztette életét, tizenhét éves korában.
A háború után Budapestre ment, a Zeneakadémiára, ahol Veress Sándor és Farkas Ferenc lettek a tanárai. A felvételi előtt, a folyosón várakozva ismerkedett meg Kurtág Györggyel, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Bár az elkövetkező időszakban is fontos hatások érték, amelyek közül alighanem az 1949-50-es népzenei tanulmányútja volt a legjelentősebb, a nyugati zenétől való elzártság és a műveit sújtó cenzúra miatt egyre elviselhetetlenebb lett számára az itthoni élet. 1956 bukása után feleségével, a pszichoanalitikus Ligeti Verával átszöktek az osztrák határon.
Hova máshová is vezethetett volna az útja, mint a modern zene központjába, Kölnbe, ahol végre találkozhatott a korszak nagyjaival, például Karlheinz Stockhausennel. Alaposabban megismerhette a korabeli zene törekvéseit, az elektronika nyújtotta lehetőségeit, amelyeken aztán továbblépve alkotta meg utánozhatatlan zenei világát.
A siker nem sokat váratott magára, az áttörést az 1959-es Apparitions hozta meg számára.
Bekapcsolódott a mai napig kortárs zenei központnak számító darmstadti nyári kurzusok munkájába, tanított Stockholmban, majd a hamburgi Zeneművészeti Főiskolán, és olyan neves zeneszerzők kerültek ki a tanítványai közül, mint a dán Hans Abrahamsen vagy a koreai Unsuk Chin (aki mesélt is Ligeti igen sajátos oktatói módszereiről). Műveit egyre többfelé mutatták be, a világ nagy zenei központjaiban, díjait pedig felsorolni is sok lenne. A politikai környezet változásával Magyarország is elismerte külföldön alkotó, világhírű művészét, alkotásait apránként itthon is játszani kezdték. 1990-ben a szombathelyi Bartók Fesztivál díszvendége volt, 1998-ban Budapest díszpolgára lett, a Kossuth-díjat 2003-ban, már súlyosbodó betegségének idején kapta meg.
Ligeti utolsó befejezett műve a 2000-ben bemutatott Síppal, dobbal, nádihegedűvel lett. Az általa különösen kedvelt Weöres Sándor verseire készült alkotást Károlyi Katalin és az Amadinda Ütőegyüttes számára írta. „Ligeti Györggyel 1997 szeptemberében véletlenszerűen ismerkedtem meg a brémai zenei fesztiválon, a szálloda liftjéből kilépve szó szerint beleütköztem. Önkéntelenül kiszaladt a számon a neve. Hátrafordult és magyarul megkérdezte az enyémet” – emlékezik vissza az énekesnő arra, hogyan is kezdődött köztük a munkakapcsolat. Mikor néhány héttel később Franciaországban újra találkoztak, hamarosan hosszas beszélgetésekbe kezdtek zenéről, irodalomról, történelemről és megannyi más kérdésről. Közben szóba került egy olyan téma, amely mindkét művész számára fontos volt: Kolozsvár.
„A várost magam is jól ismerem kamasz korom óta, mivel barátaimmal a tavaszi és őszi szünetekben Kolozsvárt és a környező falvakat jártuk, nyáron pedig a hegyeket. Ilyenkor sok mezőségi, kalotaszegi népdal »ragadt rám«.
Ligeti beszéltetett a városról, tudni akarta, milyen az most, és szerette volna hallani ezeket a dalokat.
Énekeltetett, hol az utcán, hol a Belleville negyedben üresen álló házának lépcsőjén ülve. Ezek között számára a legkedvesebb, melyet a témában való jártassága ellenére sem ismert, a Búra, búra búbánatra születtem kezdetű népdal mezőségi változata volt.” Ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy a zeneszerző megírja a Síppal, dobbal, nádihegedűvel dalciklust, mivel Rácz Zoltán, az Amadinda vezetője egy ideje már felvetette neki, hogy komponáljon a számukra egy zeneművet.
Károlyi Katalin a zeneszerző kompozíciós módszereit is felidézi:
A tételek énekszólamának komponálásakor rendkívül érzékenyen élt a hangom és a habitusom adottságaival.
A egyes tételek tempóit illetően – az első kivételével – még bizonytalan volt. Először mindenképpen hallani akarta az énekszólamot, és mivel személyesen akkor nem tudtunk találkozni, telefonon keresztül dolgoztunk. Különböző tempókban énekeltette velem a tételeket, így alakult az egyes esetekben a kottában jelölthöz képest gyorsabbra, máshol lassabbra.” A Síppal, dobbal, nádihegedűvel bemutatójára 2000 novemberében került sor, és a darab sokak szerint Ligeti egyik legszemélyesebb, de mindenképpen egészen különleges alkotása lett, amely hatással volt például a közismert kortárs brit zeneszerző, Thomas Adès magyar nyelvű dalciklusára.
Joggal kérdezheti a modern zenében kevésbé járatos olvasó, hogy mit is hallgasson Ligetitől, merről érdemes megközelítenie a zeneszerző világát. Erre az egyik leginkább magától értetődő válasz az lenne, hogy nézzen meg egyet a filmek közül, amelyekben felcsendülnek alkotásai. Stanley Kubrick a 2001: Űrodüsszeiában még
a zeneszerző engedélye nélkül használta Ligeti műveit, ám így megalapozott egy egészen másfajta filmzene-használatot, mint ami a korábbi rendezőkre jellemző volt
(a témáról számos előadás született, az érdeklődőknek például ezt az angol nyelvű videót ajánlanám). És bár Ligeti számos korábbi művét meghaladottnak érezte, azért bőven találhatunk bennük olyat, ami számot tarthat az érdeklődésünkre, így nyugodtan válogassunk ezek közül is, például hallgassuk meg az emlékévben szinte slágerré vált, népzenei ihletésű Concert românescet.
A vokális zene kedvelőinek érdemes először a Mysteries of the Macabre című darabbal megismerkedniük, mely Ligeti egyetlen operája, a Le grand macabre három koloratúráriájának felhasználásával készült. A koncerttermekben is hamisítatlan színházi élményt nyújtó darab egészen bravúros helytállást vár az énekestől, és
a meglepő megoldások ellenére is – vagy talán éppen azoknak köszönhetően – általában hatalmas sikert arat.
De ha már a meglepetéseknél tartunk, aligha lehet szokatlanabb alkotással találkozni, mint a száz metronómra írt Poème symphonique. Azért nem biztos, hogy ezzel a darabbal otthon, felvételről szeretnénk találkozni (bár ízlések és pofonok), aki viszont jelen volt a Budapesti Fesztiválzenekar március 28-i koncertjén a Zeneakadémián, és megtapasztalta, hogyan koncentrálódik a közönség figyelme a sorra megálló metronómokra, egészen ritka, a zenén és a hangzáson túlmutató élményben részesült.
„Ligeti bizonyos szempontból olyan, mint Bach: mindenki meg tudja találni benne, amit keres. [...] Engem az kezdett el benne igazán érdekelni, hogyan lehetséges, hogy amihez nyúlt, arannyá változott” – nyilatkozta nemrég egy interjúban Balogh Máté zeneszerző. Úgyhogy a vállalkozó kedvűen akár felfedezőútra is indulhatnak Ligeti György művészetében, meglehet, ott találnak valami számukra érdekeset, ahol a legkevésbé számítanak rá.
Fejléckép: Ligeti György (forrás: BMC)
hírlevél
