Amennyire tudható, a jelentkezők közül azoknak volt szerencséjük később a meglehetősen szertelen életmódot folytató művésztársasághoz tartozhatni, akik tehetségükkel és gondolatgazdagságukkal fel tudták kelteni a zeneszerző érdeklődését. Még ha az emberben él is a gyanú, hogy olykor egyéb szempontoknak is érvényesülniük kellett a barátok megválasztásában, a Schubert által alkalmazott "felvételi rendszer" zavarbaejtő keresetlensége mindenképpen érdekes és hatékony szűrőnek tetszik, olyannyira, hogy néha hasznosnak tűnik más, hivatalosabb helyzetekben is próbára tenni. 

Ami Gustavo Dudamelt, az utóbbi évek egyik legsikeresebb fiatal karmesterét illeti, ő valószínűleg nem járna egyértelműen jól, ha a rátermettségére vonatkozó kérdést valaki pusztán a február 2-án adott koncertje alapján próbálná megválaszolni. Együttesével érkezett a Művészetek Palotájába, a Los Angeles-i Filharmonikusokkal, amelynek 2009 óta művészeti vezetője, viszonyuk mégsem keltette kimondottan kiegyensúlyozott és biztonságosan bejáratott munkakapcsolat benyomását. Jóllehet az alig harminc esztendős dirigens, a venezuelai El Sistema kiemelkedő büszkesége számos díjat és elismerést tudhat már magáénak, a csaknem százéves múltra és Esa-Pekka Salonen (Dudamel közvetlen elődje) mellett többek között André Previn, Carlo Maria Giulini, Zubin Mehta és Otto Klemperer irányítására is visszatekintő zenekar zenei teljesítménye összefogottabbnak és érettebbnek bizonyult az övénél. Dominánsabbnak csak azért nem, mert az együttes - alapvetően nagyon is dicséretesen - tartózkodott attól, hogy rutinjának kikezdhetetlen, sima felszínéről levesse a karmestert. Erőteljes, néhol szinte brutálisan nyers hatást keltő, ugyanakkor nagyon kidolgozott, arisztokratikusan elegánsnak nem nevezhető, de tökéletesen professzionális játékstílusát mindenestül a dirigens elképzeléseinek és igényeinek szolgálatába állította - sajnos akkor is, amikor szerencsésebb lett volna elfedni ezeket az igényeket a klasszikus Hollywood szélesvásznát idéző hangzás és előadásmód kulturális öntudatával. 

Dudamel ugyanis a hangverseny jelentős részében kísértetiesen emlékeztetett egy olyan gyerekre, aki nemrég új, drága és bonyolult játékot kapott, és most élvezettel próbálgatja a benne rejlő lehetőségeket. John Adams művének, a Slonimsky's Earboxnak örökmozgó ritmikusságához valamelyest még illett is ez az önfeledt, elmerült, de nem túlságosan elmélyült attitűd, még ha nem segített is elhessegetni azt a tolakodó kérdést, miért volt vajon szüksége a komponistának egy egyszerű ötlet kibontásához ekkora apparátusra azon a nyilvánvaló indokon kívül, hogy rendelkezésre állt, Bernstein 1942-es „Jeremiás"-szimfóniája viszont már észrevehető sebeket kapott az értelmezés megvalósításának kommunikációs nehézségei révén. A zenekari játék semmiféle kívánnivalót nem hagyott maga után, ahogyan a 3. tétel szólistája, a nem különösebben izgalmas orgánumú, de szólam- és szereptudásában egyaránt pontos, önmagát a zenekari szövet részeként kezelő Kelley O'Connor előadása ellen sem lehetett komoly kifogást felhozni, Dudamel azonban adós maradt a nagyobb lélegzetű, összetett szerkezeti egységek összefüggő értelmezésével. Energikus tuttikat bármikor ki tudott csiholni az együtteséből, a lenyűgöző erejű hangrobbanásoknak egyértelműen mestere volt, de az intenzitás fenntartása, a fokozatosan felépülő, kitartó, sem oldással meg nem szűnő, sem fricskával ki nem robbanó, kegyetlen feszültség megjelenítése és átélése nehezére esett. 

Részben ennek a hiányosságnak, részben pedig a hatalmas hangtömbök iránti vonzalmának volt köszönhető, hogy a koncert igazi áldozata Beethoven VII. szimfóniája (A-dúr, op. 92) lett. A mű - valóban váratlan módon - egyszerűen nélkülözte a megfejthető interpretációs szándékot. Dudamel alapvetően két elemre koncentrált: a melodikus, vagy legalábbis melodikus jellegű fordulatokra, amelyeket gondos figyelemmel domborított ki akkor is, ha nem rendelkeztek lényeges tematikus-formai funkcióval (ezáltal nem egyszer hatékonyan sikerült szétzilálnia a második tétel feszes vonós pizzicatóit); illetve a ragyogó és rendkívül izmos tetőpontokra, amelyekből akadt vagy száztizenöt darab a kompozíció folyamán, és mindegyik egyforma volt. Kimerültek saját elsöprő hangerejükben, még csak véletlenül sem vonatkozva semmi másra önmagukon kívül. Az energia, amelyet a karmester a vezénylésbe fektetett, mindvégig statikus maradt, lendületté, könnyedséggé szinte sosem változott, mert visszatartotta saját igyekezetének, erejének borzasztó súlya. Az egész nagyon öntudatos volt, nagyon naiv, nagyon hangos és nagyon kimerítő, mint egy rezesbanda játéka másfél óra után. A siker nem is maradt el, de hogy Dudamel, mit tud, illetve mit fog tudni tizenöt-húsz év múlva, az egyelőre nem derült ki világosan.

2011. február 2. 19:30 - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Los Angeles-i Filharmonikusok

Km.: Kelley O'Connor (mezzoszoprán)
Vez.: Gustavo Dudamel

John Adams: Slonimsky's Earbox
Bernstein: I. szimfónia - Jeremiás
Beethoven: VII., A-dúr szimfónia, op. 92