Az elegáns azonban itt nem a megfelelő, mondhatni vérszegény kifejezés. Az új kezdetet szimbolikusan is érzékeltetik, mivel két – előjegyzésében béktől és keresztektől mentes – C-dúr darabot hallhattunk, ráadásul attól a szerzőtől, akivel kapcsolatban mindig rájövök, hogy nem lehet elégszer hallgatni: Joseph Haydntől, a legletisztultabbnak tartott zenetörténeti korszaknak, a bécsi klasszikának első jelentős nagymesterétől.
Végül is nemcsak koncert kezdődik, hanem egy új fesztivál, egy új időszámítás.
Az is új, hogy versenyművet hallhatunk a kamarazenei fesztiválon, de ez nem megvetendő, hiszen színesíti a repertoárt, pláne ha a szólistákat olyan remek együttes kíséri, mint a Lesták Bedő Eszter hangversenymesterségével fémjelzett Erkel Ferenc Kamarazenekar.
Hiszen amint megszólaltak az első hangok a tökéletes akusztikájúnak továbbra sem nevezhető Szivárvány Kultúrpalotában, rögtön éreztem, hogy itt baj nem lehet. Haydn C-dúr hegedűversenyének precíz összjátékát csak erősítette a derűs, kedélyes hangvétel, amihez Baráti Kristóf határozott, de hajlékony szólója párosult. Színgazdag tónusai szinte improvizatív módon szólaltak meg, létrejött az a sokszor áhított érzés, hogy előttünk szülessék meg a darab. A pizzicatós lassú tétel éneklő szólóját szinte lélegzetvisszafojtva hallgattuk, amely után a lendületes finale hatásos befejezésbe torkollott. A tapsvihar nem maradt el.
Barátit Várdai bemutatkozása követte a C-dúr gordonkaversennyel. A csellista, akiről tudhatjuk az előző napi Kaposfest Times-ban megjelent interjúból, hogy éppencsak beesett a koncertterembe pécsi lemezfelvételéről, hatalmas energiákat szabadított fel játékával, amelynek alázatossága már abban is megnyilatkozott, hogy a tutti szakaszokat is játszotta a kamarazenekar csellistáival együtt. Az alázat mellett muzsikálásáról még egy másik jelző ötlött fel bennem: életteli. Az élet pedig nemhogy fáradtabb lett volna az idő haladtával, hanem épp ellenkezőleg: a dalszerű, bensőséges második tételt virtuóz, tüzes zárótétel követte, amely után szinte tombolt a közönség.
Joggal merült fel bennem a kérdés, lehet-e még ezt fokozni?
Lehetett. A második félidő ugyanis – ahogyan Várdai István is fogalmazott az előző rész végén – ráadásszámokból állt össze, ami egyrészt éles kontrasztként szolgált a nemes, de sziporkázó Haydn-művek után, másrészt pedig mégis ötletes kiegészítésnek bizonyult. Előbb Várdai játszotta Massenet Thais című operájából a híres Meditációt, majd Paganini ugyancsak kedvelt Mózes-fantáziáját, líraiság és virtuozitás különleges elegyét hozva létre, majd pedig Baráti Kristóf tolmácsolásában hallhattunk egy álmodozó, szintén Meditáció címet viselő Csajkovszkij-darabot (Souvenir d'un lieu cher), utána spanyol táncokat Sarasate tollából (Malaguena, op. 21 no. 1, Andalúz románc, op. 22 no. 1, Zapateado op. 23), amelyeknél a spanyolos koloriton és a táncos karakteren kívül Baráti hegedülésének humora is előtérbe került. A félidő zongoristája, a fölényes technikájú Farkas Gábor mindig érzékenyen, színesen, de néha már túl szerényen kísérte a művészeti vezetőket, akik a hangverseny végén együtt játszották el Halvorsen átiratában Händel Passacagliáját, amely szintén a kettősség jegyében telt, hiszen a fiúk humora is érvényre jutott a helyenként szívbemarkoló drámaiság mellett.
Baráti Kristóf és Várdai István (Fotó/Forrás: Mozsi Gabor)
Arra pedig tényleg nincs szó, ahogyan a nyitókoncert végére a közönség szinte szétverte a házat, akár egy rock koncerten.
Ki is mondta azt, hogy minden kezdet nehéz?
hírlevél
