Egy interjúban azt mondtad, negyven éves kora előtt nem lehet senkit karmesternek nevezni. Miért gondolod így?
Egy fiatal felnőtt nem tud olyan érettséggel hozzányúlni egy műhöz, mint egy tapasztalt kolléga. Nem elsősorban a dirigálásról van szó, hanem arról, hogy a karmester rendelkezik-e elég ismerettel és tapasztalattal a zeneműről, a zeneszerző életművéről, a korról, amelyben az adott mű íródott, zeneelméletről, művészettörténetről, filozófiáról, irodalomról, de legfőképpen a világról és az emberekről. De lehet, hogy igazából ez a negyven nem is negyven, hanem inkább ötven. Hatvan. Ehhez a szakmához szükséges felkészültség sosem lehet teljes. Ez a jó benne.
Nevezzük tudásvágynak, ami hajt?
Egyszerűen arról van szó, hogy friss diplomásként bekerülök ebbe a szakmába, és egyre inkább látom, mi az, ami nincs, amit nem tudok még, amiben kell fejlődnöm. És ez napról napra több. Mondok egy példát: szerintem nem vezényelhet valaki úgy francia operát, hogy legalább alapszinten nem beszél franciául, ha mégis megteszi, annak számtalan szakmai következménye is lehet.
Tehát ez a tudásvágy nem csak vágy, hanem szükséglet is. Minél több helyen dolgozom, minél több helyen fordulok meg, annál jobban látom, hogy mennyivel több tudásra, felkészültségre, ismeretre van szükségem.
Egy ponton elkerülhetetlen a specializáció, nem? Tehát annak a felismerése, hogy a kánon valamely része jobban érdekel.
Egy karmester mindenképpen specializálódik, már ha hitelesen, értően, az életműveket alaposan ismerve akar vezényelni – persze, lehet, hogy vannak zsenik, akiknek minden megy. De rengeteg karmester van, aki Brahmsot jól vezényel, Bartókot nem. Nincs ezzel semmi baj. De kánont teremteni és formálni! Az tett.
Számodra mi az irány?
Nagyon szeretem Beethovent, Bartókot, nagy wagneriánus vagyok (bár még csak betanítani volt alkalmam több nyitányát, előadáson vezényelni nem), és nagy szerelem Richard Strauss zenéje is, de persze nem tudom most felsorolni az összes nagy kedvencemet.
Van zenész a családodban?
Nincs. Azaz, van. A nagybátyám elvégezte a Bartók konziban a jazzbőgő szakot, aztán kiment Pekingbe, ahol a Pekingi Hagyományos Kínai Orvoslás és Farmakológia Egyetemén tanult, ma főleg mozgásszervi megbetegedéssel kezel többek között zenészeket is.
A te zenei tehetséged hogyan derült ki?
A nagyanyám szerette volna, ha valaki tanul zenét a családban. A bátyám hivatásos jégkorongozó, a DVTK Jegesmedvék csapatát erősíti (Rajna Miklós – a szerk.). Négyéves koromban kezdtem zongorázni, zeneoviba jártam, így követték egymást a dolgok.
A karmesteri szakma azért egészen sajátos. A munka része az is, hogy 70-80 embert irányíts.
Figyelj, nem az a lényeg, hogy én másoknak akarok dirigálni, hanem az, hogy hihetetlen gazdag, amit mi szimfonikus és operarepertoárnak nevezünk, és én ezzel akarok foglalkozni.
Hogy ezt művelhesse egy olyan ember, akinek az élet úgy hozta, hogy nem zenekari hangszeren kezdett el tanulni, karmesternek tanul. Aztán a pálya egymás után hozza a rostákat, és majd kiderül, hogy kiből válik igazi karmester. Rám még jó pár rosta vár.
Megvan az érzés, amikor először álltál pulpitusra?
Még felvétel is van róla. Ha magamon akarok mulatni, akkor előveszem a videót. Az biztos, hogy hajlandó voltam a fegyelmezett mozgáskoordinációt nélkülözve, szégyentelenül kalimpálni a zenéért. Elementáris élmény volt, hogy megmozdítom a kezem, és vannak, akik erre játszani kezdenek (és micsoda teljesítmény volt a zenekar részéről, hogy annak ellenére tudtak is).
Ezek szerint nem vagy biztonsági játékos.
Nem, ennek nincs köze a biztonsági játékhoz.
De nem azzal foglalkozom, hogy hogyan néz ki, ahogy vezénylek.
A világos mozdulatokra természetesen törekedni kell, de a legfontosabb, hogy a zenekar végül hogy szól. Szeretek alaposan próbálni. Éppen ezért van hiányérzetem, ha vendégként érkezem egy zenekarhoz, és néhány próba áll csak rendelkezésre az előadás előtt. Szerintem azok az előadások– Furtwänglertől, Kleibertől, Celibidache-tól –, amelyekről készült felvételeket ma etalonnak tekintünk, hosszú és megerőltető zenekari próbákon lettek olyanok, hogy a mai napig emlegetjük őket. Ezeket a felvételeket szívesen hallgatja a legtöbb muzsikus, a hosszú, akár évekig tartó, sok koncerten és próbafolyamaton átívelő kitartó munkát kevesen vállalják.
A 20. században példátlan kultuszt építő karmestereket látunk. De megtörténik olyan, hogy egy karizmatikus karmester megjelenik a színpadon, és az ember rögtön odafigyel. Mit gondolsz erről a jelenségről?
Ez talán a karmesterség egyik nagy talánya, hogy valaki mitől lesz ilyen típusú személyiség, mitől lesz egy Furtwängler ekkora hatású, mitől tud egy Carlos Kleiber olyan légkört teremteni, hogy felvételről is azt érezzük, hogy ez páratlan. Fontos része a szakmának az ember személyisége, a karizmája, talán ez is születéssel dől el. Rejtély.
Szerinted meg fog történni egyszer, hogy a klasszikus zene utoléri magát, és újra hallgatunk kortársakat is?
Más irányból közelítem meg a kérdést. Haydn vagy Mozart Esterházy hercegnek, a salzburgi érseknek, II. József császár udvarának komponáltak. Akkor is volt másféle zene, játszották a lakodalmakban, a kocsmákban, csak azokat nem írták le, vagy nem maradtak fenn. Aztán jött Beethoven, aki lehet, hogy Lobkowitz hercegnek ajánlotta bizonyos műveit, de nem megrendelésre komponált, szigorúan a saját elképzeléseit vetette papírra, majd Beethoventől kezdve felbomlott az egységes korstílus. Vannak ugyan közös vonások zeneszerzők stílusait tekintve, de Chopin mégis egészen más zenét írt, mint Liszt.
De hogy a kérdésedre is válaszoljak: a kortárs zenét ma is egy olyan szűk réteg hallgatja, mint amilyen szűk réteg volt Haydn és Mozart úri közönsége. Az valóban különbség, hogy a zene a 20. század elejére sok esetben elveszítette a primer élvezeti jellegét. Egy Mozartot tudsz élvezni anélkül is, hogy bármit tudnál a szerzőről, a korról, a stílusról vagy műről. Ez nem biztos, hogy Pierre Boulez Dérive I című művére is igaz (hozzáteszem, én nagyon szeretem ezt a művet). Előképzettség szükséges a kortárs művészet teljesebb értékű befogadáshoz, de ez sem ugyanúgy működik minden művészeti ágban. Egy Harmonia Caelestist úgy is el lehet olvasni, hogy az ember nem feltétlenül figyel fel, amikor Esterházy más szerzők műveit használja a sajátjában. Lehet, hogy nem teljesértékű a megértés, de lehet élvezetes. A kortárs zenénél sok esetben nem így van.
Baj egyébként, hogy mindez ilyen irányba változott?
Amíg lesz kultúrát fogyasztó réteg, addig fontos lesz a kortárs zene, a színház, az irodalom.
Az viszont megtévesztő, hogy a világháló segítségével mindenfajta tartalom eljuthat bárhonnan bárkihez, éppen ezért a YouTube-on előfordul, hogy egymás alatt van a home video és Szvjatoszlav Richter felvétele, és ettől az a tévképzet keletkezhet egy laikusban, hogy mivel Richtert csak húszezren hallgatták meg, egy popszámot viszont több millióan, ez utóbbi értékesebb is.
Olyan, mintha a kettő egy értéket és súlyt képviselne, de ez közel sincs így.
Vannak zenén kívüli inspirációid?
Nagyon szeretem az irodalmat, főleg a kortárs magyar irodalmat, minden évben vásárolok egy halom könyvet, és igyekszem a nagy részét elolvasni. A hely pedig egyre fogy a könyvespolcomon. Nádas Péter nagyregényei mindig különleges élményt jelentenek nekem, a tavaszi karantén alatt végre volt időm elolvasni a Világló részleteket, nagyon nagy hatással volt rám. Nagyon szeretem Esterházy Pétert, Spiró Györgyöt és még sok magyar és külföldi írót és munkáikat. Lehet, hogy azért is szeretem különösen a kortárs irodalmat, mert élvezem, hogy az alkotók itt járkálnak közöttünk, figyelni lehet rájuk, mit írtak legutóbb.
Volt, amikor a 19. századi Bécsben ott sétált Beethoven, Schubert, Brahms, Mahler… Ez nem ragadja meg a fantáziádat?
A műveik révén úgyis azt érzem, hogy itt vannak. Bensőséges viszonyom van velük.
(Fejlécfotó: Kovács Richárd munkája)