Nem vagyok biztos benne, hogy ez sikerült nekem március 26-án, pénteken az ELTE Jogi Karának Dísztermében az Arpeggione Szonáta hallgatása közben. Nagy Péter és Peter Bruns kamaraestje Schumann Öt népies darabjával kezdődött. Nyitánynak pont megfelelő ez az öt nagyon különböző karakterdarab. A művészek megvillanthatták erényeiket, nagyon kellemes estét ígérve a közönségnek. Másodikként hangzott el Schubert műve, amelyet a kérészéletű hathúrú hangszer helyett manapság elsősorban csellón vagy brácsán szoktak előadni. Nagy Péter neve – őszinte csodálkozásomra – nem szerepel a kedvenc zongoristák között a fórumon. Egyáltalán: nagyon kevés magyar művészt választottak a honlap látogatói. De ha a „Magyarország legempatikusabb zongoristája” címmel indítanánk új fórumtémát, biztosan a legelsők között kerülne fel. Hogy a pénteki szonáta nem volt igazán meggyőző, nem az ő sara.
Azt mondják, kamarazenélésnél nehéz megállapítani, nem is kell firtatni, mi kin múlik; „közös előadásnak túrós a háta”. Ez szerintem ebben a formában nem igaz, bár tény, hogy akármelyik közreműködő jó vagy rossz teljesítménye az összhatást is befolyásolja, nem csak az illető egyéni megítélését. Péntek este az Arpeggione közben úgy éreztem, Peter Bruns zaklatott. Túl rövid íveket fogott csak össze, hirtelen hangulatváltozásai, váratlan ötletei nem tettek jót a darab bensőségességének. Előadása azt a benyomást keltette, hogy nem belülről építkezik, hanem megreked a darab kottafejekkel jelölhető felszínén. Nagy Péter persze zökkenőmentesen követte, még az ad hoc jellegű beintésekre sem volt szüksége. A szonáta élvezhető volt – csak éppen nem Schubert. A bennem élő hangzáskép legalábbis ennél kevésbé hektikus, derűsebb és valahol mégis fájdalmasabb, érzékenyebb.
Mindent megbocsátottam azonban Brahms F-dúr szonátáját hallgatva. A szünet után már Bartók I. Rapszódiájánál is hangról hangra engedett bennem az ellenállás, s Brahms darabját immáron teljes, megújult bizalommal fogadtam. Ez való igazán Peter Brunsnak, nem a vihar egy pohár vízben! Végletek, nagy vibrátók, szárnyaló hangok, szenvedély. Az F-dúr szonátában a hosszú ívek összefogásával sem volt semmi baj, sőt! Az 1730-ban készült velencei Carlo Tonini mestercselló hangját egyre magasabbra vetették a Fazioli zongora keltette hullámok az első tételben. A másodikban a gordonka meditatív pizzicatói és a zongora akkordjai megállították az időt, hogy aztán a harmadikban ismét elindulhasson, méghozzá viharos tempóban. A zárótétel angyali derűje mosolyt csalt a hallgatók arcára. A kezdőmotívum szinkópáját nagyon szerette mindkét előadó, játékukban könnyedség és komolyság egyesült.
A ráadásként elhangzó két Ernest Bloch darab nem hagyott mély nyomokat bennem, a ruhatári sorban inkább az F-dúr szonáta zárótételének főtémáját dúdolgattam. Amennyire sok a hang Brahms mindkét cselló-zongora szonátájában, annyira ritka az olyan előadás, amelyben a billentyűs hangszer legalább néha-néha nem nyomja el a vonóst. A két Péter esetében ez fel sem merült. A hangzás egyensúlyára nagy biztonsággal építhették a fortékat is. Akár kősziklára templomot.
hírlevél
