Hogyan hatott rátok a pandémia? Lelki és szakmai aspektusból is érdekel.

Selmeczi György: Engem ténylegesen kevéssé viselt meg, viszont mentálisan és kedély szempontjából nagyon komolyan hatott rám. Igazából az ember gondolkodását változtatja meg – attól, hogy a napi gyakorlat és az elemző létezés háttérbe szorul, az ember óhatatlanul egy nagyobb kontextust lát egyben. Legalábbis az ilyen alkat, mint én, szélesebb körben kezd el filozofálni az élet értelmével kapcsolatban. 

És ez szakmailag is manifesztálódik? 

S.Gy.: Főképp eszmeileg, intellektuálisan. Rettenetes térvesztés, amit az intellektualizmus és az artisztikum elszenvedett. Ez a két legnagyobb vesztese szerintem a pandémiának, és ez borzasztó szomorúsággal tölti el az embert, pláne, mert az utódaira érző és gondolkodó világot szeretne hagyni. Nagyon látványos értékvesztés mentén élünk: nem a fogyasztásból engedtünk, nem a praxisból, hanem a gondolkodásból és az érzésből. Ez bánt – s bár alapvetően derűs típus vagyok, a pandémiával belépett egy állandósult szomorúság az életembe. 

Klári, a zárlat alatt neked volt egy online sorozatod a férjeddel, amit szép figyelem övezett. 

Kolonits Klára: Nagyon érdekes, amit Gyuri elmondott, mert én ennek épp az ellentétét éltem át. Bár súlyosan megbetegedtünk a férjemmel, és volt olyan pont, amikor halálfélelemmel küszködtem, az időszak végkicsengése számomra mégis nagyon pozitív. Olyan időszakra esett a pandémia kezdete, amikor azt éreztem, hogy a perspektíváim limitáltak, és itthon kevés előadásom volt.

ennek az egyik megjelenési formája lett a 77 napon át folytatott sorozatunk, az EstiDalPosta. Már épp az újabb szériát terveztük, amikor betegek lettünk. Nagyon megviselt, de egy drasztikus felismerést hozott az életembe. Rájöttem, hogy a külvilágot nem tudom megváltoztatni, de a saját sorsomat igen. A felgyógyulás eufóriája hatalmas energiákat mozgatott meg bennem. 2024-ben lesz, hogy 30 éve a pályán vagyok, de ezt a fajta belső szabadságot, mint most, még soha nem éreztem. Ez nem jelenti azt, hogy ettől túl idealista vagy naiv lettem, de mégis el tudok vonatkoztatni a Gyuri által említett, valóban létező intellektuális sivárságtól. Ugyanis pont ezekben az időkben tudtam megteremteni magamnak azokat a tereket, amikbe ha belépek, gazdag kihívás vár. 

S.Gy.: Csak látszólagos az ellentmondás kettőnk között, mert magam is végig alkottam ebben az időszakban, komponáltam. Amiről én beszélek, csak a közeg, amelynek dolgozom... Ez izgatja a fantáziámat, és az, hogy hogyan lehetne gátat szabni valamilyen módon a hanyatlásnak. És ezt nem is érzelmi kérdésnek látom. A társadalomban megjelenő negatív tendenciák erkölcsi kérdésként mutatkoznak meg az én olvasatomban. Teljes erkölcsvesztés megy végbe, és ezzel összefügg ész és értelem. 

K.K.: Gyuri „teremtő”, én meg „reprodukáló” alkat vagyok. Számomra az előadó-művészet mindig jelen idejű, Gyurié viszont – akár tanításban, társulatteremtésben vagy írásban – maradandó, neki ezért lehet nehezebb. Én ezt a terhet, hogy milyen nyomot hagyok, el tudom engedni. Elénekeltem, amit el tudtam, és ezután még el fogok, amennyit fogok. A másik, amire az elmúlt évben váratlanul sok idő jutott, hogy átgondoltam és kívülről láttam a pályafutásomat. Felmértem, hogy milyen erővonalak mentén mozog. Ebből ki tudtam venni, hogy mire van ráhatásom és mire nincs. Világosan megláttam, hogy ami nekem az operajátszásban jelenleg a problémám, az sokkal nagyobb, mint személyes probléma. Ez, ha összefoglalóan szeretnénk mondani, a marketing rátelepedése a művészetre. Azt gondolom, hogy én nem azért állok a színpadon, hogy a marketingigényeket kiszolgáljam, hanem hogy a művészeti igényeket teljesítsem, már azoknak, akik erre érzékenyek. Azt hiszem, ez egy ’50-60-as évekbeli attitűd, amivel hozzáálltam a pályához, ma már teljesen másképp működik. 

S.Gy.: Nincsenek csodálatos elmék, akik partnerek lennének fölöttünk. Amit elmondtam mint értékvesztést, annak az egyik leglényegesebb eleme a marketing. 

K.K.: Ami mára egyet jelent azzal, hogy az eladhatóság szabja meg a művészi teljesítményt, nem pedig a művészi teljesítmény az eladhatóságot.

És ez nekem rengeteg traumát okozott az életben. A betegség, az évek, és nyilván a Kossuth-díj is sokat számított abban, hogy mára már le tudom tenni ezt a terhet. Csak olyat éneklek el, ami személyesen érint. 

Pontosan erre akartam rákérdezni. Milyen elvek mentén szelektálsz?

K.K.: Állandóan azt érzem, hogy még mindig rengeteg tanulnivalóm van. Csak azt vállalom el, amiben szakmai vagy hangi mondanivaló van számomra, mert csak akkor tudom azt a többletet hozni emocionálisan vagy intellektuálisan, amit a közönség elvár tőlem. Ha komplexen vagyok képes megmutatni ezeket, akkor nem azt méricskélik, hogy ezt a hangot Sutherland így énekelte, Callas pedig úgy, hanem az élményről fognak beszélgetni a szünetben.

De ennek az volt a feltétele, hogy 25 évig a lelkemet is kidolgoztam, és száz Éj királynőjét megcsináltam érte, persze nyilván hozzájárultak a díjak is – többek közt a kamaraénekesi címek és a Kossuth-díj, ami anyagi szabadságot is ad. Persze olyan nagy vágyaim nincsenek, maximum még egy tő rózsát venni. Teljes mértékben szabad vagyok, megszűntek a szorongások, és más arc néz vissza rám a tükörből egy éve. A szellemi szabadság nem egy hívószó manapság, márpedig az alkotás előfeltétele, hogy nem igazodsz. Mióta az eszemet tudom, csak azt látom, hogy hasznos dolog igazodni, viszont ez egy idő után felőröl. 

S.Gy.: Kimeríthetetlen kérdéskör, a pandémia olyan impulzusokat adott, melyek során azért mozgósítottuk a képességeinket, hogy egyáltalán életben maradjon legalább egy jövőkép vagy egy jelenkép. Ez a pozitív része ennek az időszaknak. A felismerések a negatív halmazba tartoznak.  

K.K.: Időt nyert mindenki, ha akart, ha nem. 

Amikor megláttam az október 25-i programot, arra gondoltam, Selmeczi-esttel kapcsolatban másik énekesnőre asszociáltam volna.

S.Gy.: Bátori Évára? Sokat dolgoztam vele, ahogyan Kele Brigittával is, mi Kolozsváron társulatilag is összetartozunk, de Klárcsi mindig volt!

Mi az első emléketek egymásról? 

S.Gy.: Az első emlék? Talán amikor Déri Andris megkérdezte: „Van egy nagyon jó szoprán, nem hallgatod meg?” Mondom, nem hallgatom meg, és nem is hallgattam meg, de kitűztem! Talán egy Mozart-koncertáriát énekelt.

K.K.: Én pontosan emlékszem.

S.Gy.: Jó, hát az én emlékeim zavarosak. Életem első negyven évét révületben töltöttem, kevés dologra emlékszem precízen. Mindenesetre Klárcsi belépett a szakmai életembe, és aztán mindvégig jelen volt, mindig lehet vele számolni.

K.K.: Gyuri számomra egyrészt a Kékszakállú. Akinek korszakai vannak. Másrészt Pügmalión, aki felemel fiatalokat – legyen az férfi vagy nő –, „megszoborja”, aztán jön egy Prokrusztész-féle konfliktus, amikor az életre kelt művész nem pontosan az alkotó szándéka szerint tölti ki a kereteket. Ekkor Gyuri esetleg nyújtja egy kicsit, vagy megpróbálja összenyomni. A felnevelt művész néha jól érzi magát a keretek között, és fürdik a lehetőségekben, máskor pedig ki akar szabadulni. Számomra Gyuri volt a legalapvetőbb művészi behatás a férjem megjelenéséig, sőt Gyuri hatása a mai napig tart: az egész színházi látásmódom alapjai hozzá köthetőek. 1997 februárjában hallgatott meg a Merlinben.

S.Gy.: Tényleg...

K.K.: És utána rögtön felajánlotta, hogy tart egy Don Giovanni-kurzust a Kolozsvári Magyar Opera akkor feltörekvő énekeseinek, menjek énekelni. Nem beszéltünk sokat, értem jött, megállt a lakásomnál a Mercijével, bedobtam a bőröndömet, és elindultunk. Borzalmasan gyorsan vezetett – ez afféle Schwajda-teszt volt: a nő visít-e vagy sikoltozik, esetleg hülyeségeket beszél... Gyuri néha elém tette a kezét, hogy ne féljek, és én nem féltem. Ezt a légkört nem lehet beszélgetéssel megteremteni, csak egy öt és fél órás autóúttal (ennyi volt a rekordja). Ez a kurzus volt a bölcsője a későbbi, 1999-es Kolozsvári Operamesék TV-sorozatnak, ami egy őrült jó kezdeményezés volt, nagyon sok részletet elénekeltem az operai törzsrepertoárból. 

S.Gy.: Hát az csodálatos volt. De a szerepek spektruma is! Mai fejjel teljesen értelmezhetetlen. Amit az Operamesékben csináltunk, az ma már elképzelhetetlen. Klárcsi énekelt a Titkos házasságból, a Don Giovanniból, Così, Figaro, Tosca, Bohémélet...

Bámulatos zenei könnyedséggel dolgozott, nem volt szükség olyan alapvetésekre, amit bárki mással megteszünk. Nem kellett magyarázni semmit, nem a nulla szinten kezdtük, hanem tizenötön, lehetett beszélgetni és élvezni a munkát, nem vitte el az energiákat, hogy magyarázni kell vagy a kottát értelmezni. 

Ennek ellenére nekem úgy rémlik, hogy nem volt zökkenőmentes a te pályád, Klári, de volt egy pont, ami után csak felfelé ívelt a karrier.

K.K.: Ez a pont egyébként a Gyurival közös konfliktusunkhoz köthető, ami a Kékszakállú-film körül csúcsosodott ki. Attól eltekintve, hogy hangilag nem, de minden egyéb szempontból ideális voltam Judit szerepére, sarkalatos kérdés volt köztünk, hogy mi maga a lényeg. A szellemi és zenei mag vagy pusztán a vokalitás. Azt éreztem, hogy nem éneklek elég jól ahhoz, hogy meg tudjam jeleníteni, amit ő elvár tőlem zeneileg – ez belső mélyrepülést okozott nálam, ami komoly betegséget hozott magával.

Véletlenül tapintottam erre a pontra, sejtelmem sem volt, milyen fontos szálhoz jutunk el. 

K.K.: Összetett kérdés, és a mai napig nem tudom, kinek, miben volt igaza. 

S.Gy.: Én ma már belátom, hogy Klárcsinak igaza lett. De azt is be lehet látni, hogy nem akartam lemondani a drámai hősnőmről...

K.K.: Igen, ezt hívják teremtő-attitűdnek... Gyurinak a kézjegye minden egyes produkciómon a mai napig ott van. Ez akkor is így volt, amikor épp külön utakon jártam. Az Attilát elénekeltette velem fiatalon, aztán amikor Konvitschnyval dolgoztam a darabon Nürnbergben, és megkérdezte, milyen korábbi tapasztalataim voltak, rácsodálkozott a mi egykori produkciónk imázsára, amelyben az amazonok különféle punk divatkreációkban jelentek meg.

Utána Tamás olyan jelmezt csinált nekem a Kékszakállúra, amiben látszólag semmi különös nem volt, de mindent tudott. Nem mutatott, csak sejtetett, és annyira szolgálta a filmet, hogy elképesztő. Visszatérve Gyurihoz: voltam olyan intelligens, hogy felmérjem a kvalitásaimat. Amikor Kele Brigi, az ő következő „szobra” megérkezett, rögtön tudtam, hogy ő az a drámai hangfaj, amit Gyuri bennem keresett – és ekkor kellett lemennem vokális identitásban a nullpontra, hogy kikutassam: akkor ki a fene vagyok én? Jött a betegség – akkor is majdnem meghaltam. 2008-at írtunk. 

S.Gy.: Klárcsinak nagy pályája van, ami most is töretlen, de szerintem a legnagyobb dolog, amit életében elért, az ez a felismerés, és az azt követő megvalósítás. Ez művészi és emberi értelemben is olyan tett, amiért még jobban bámulom, mint annak idején. Legtöbbünknek nincs meg ez a képesség: hogy visszavetítsünk dolgokat, hogy a saját énünket megjelenítsük egy időtávon, egy életperspektívában.

K.K.: De ezek a dolgok sosem mennek egyedül.

Aztán együtt nőttem fel Vashegyi Gyurival, aki a főiskolai években nagy hatással volt rám, később ’97-ben megismertem Selmeczi Gyurit, majd 2002-ben Dinyés Dánielt, aki nemcsak a férjem, hanem szakmailag is a legfontosabb szereplő lett az életemben. Ezeknek az embereknek a tehetsége és tudása sosem nyomasztott engem, jó érzés a társaságukba lenni mindig. Ugyanakkor mindannyian megtalálták azt a szegmenst, amelyben olyan impulzust adhattak, amiből rengeteget tanultam. Ha fogtak vagy szorítottak volna, akkor kicsúsztam volna a kezeik közül. 

S.Gy.: Én a kicsit nyűgös, picit intoleráns ínyenc felé mozdultam el az utóbbi tíz évben. Finnyás lettem, és végül is hagyom – már az is maradok. Úgysincs mindenre idő és energia. Szóval két kezemen meg tudom számolni azokat a partnereket, akik körön belül vannak – voltaképpen amit a szakmában elértem, azt velük hoztam létre. Ezért olyan lényeges Klárcsi.

Nem lehet intellektualizálni és elmagyarázni, de a mi egy húron pendülésünkre nagyon jó példa: egy próbánk van minden ilyen koncert előtt. És vele nem az a feladat, hogy egyben tartsam a produkciót. Azt mi ketten csináljuk. Ez a legtöbb, ami egy partnerrel zenében lehetséges. Amikor úgy érzem, nincs is dolgom. Dagonya. 

Nem mertem volna említeni a lányodat, de szóba hoztad. Hogy lehet túlélni az elvesztését? 

S.Gy.: Sehogy. Esetleg úgy, hogy jelenlévőnek, élőnek tekintem, itt munkál, neki írok zenét. 

K.K.: Borcsa, aki férjem gyerekkori barátja volt, nekünk jelen idejű. Ha az ember valakit szeret, és az épp nincs vele, mindaz attól még ott van, amit ő jelent. Így nem kell elbúcsúznunk tőle – velünk marad, csak épp nem látszik. 

Beszéljünk a két Dsida Jenő-versről, amelyre komponáltál, és amelyek elhangzanak Óbudán.

S.Gy.: Valójában egy hosszú vers két részlete: Őszintén megdicsérjük az egész világot. Messziről kezdem: a Funar-korszak nehéz időket teremtett Kolozsvár számára, ezért hoztuk létre figyelemfelhívó céllal A függő város-projektet. Ekkoriban választottam a szintén kolozsvári Dsida Jenő versét. Mert hihetetlenül szélsőséges, ragyogóan világos, és szörnyű mélységeket sejtető szöveg. Az én dalművészetem viszont bonyolult: rengeteg dalt írtam alkalmazott zeneszerző koromban, 300 fölött... Ezek a könnyűzenéhez közelebb álló színészdalok, színész-sanzonok. Aztán mégis írtam valódi dalt, liedet vagy britteni értelemben vett songot, vagy említhetném Bartók-Kodály vonalát, bár

Kodály ebben az értelemben sokkal izgalmasabb. A magyar dalkultúra általánosságban dadogva haladó dolog, a Bartókot követő korszak is nehezen birkózott a műfajjal. Közvetlen elődöm és barátom, Orbán György lett az, aki lenyűgözően műveli: rengeteget írt, és nincs rossz köztük. Az én dalaim a színházi dimenzióból váltak ki. A most, Óbudán elhangzó két kompozíciót eleve Klárinak ajánlottam, a hatvanadik születésnapomon volt az ősbemutatójuk a Müpában. (Jövőre hetvenéves leszek. Csak szólok...)

K.K.: Telitalálat volt az adresszálás. Nagyon szeretem Dsida Jenőt, Kolozsvárhoz is sok minden köt. Bukdácsoló pályám elején mentsvár volt, ott bizalmi környezetben voltam, szeretve, dédelgetve, és ezek a derűs szövegek mind oda vezetnek vissza. És ezt bele tudom énekelni a dalba. 

Gyuri, volt olyan élményed, hogy nem azt kaptad vissza az interpretátortól, ami benned szól? 

S.Gy.: Jaj, de mennyi! (Óriási nevetés.) 

És ha új mű esetén valamilyen ötlettel lep meg az előadó a bemutató előtt, mennyire vagy rugalmas? Hajlandó vagy változtatni bizonyos pontokon? 

S.Gy.: Abszolút. A legjobb példa a most készülő operám – szinte várom, milyen igények jönnek majd elő, kész vagyok módosítani, transzponálni, alakítani. Klárcsin kívül is vannak egyébként jó páran, akik pontosan értenek. Balog József most játszotta lemezre az összes zongoraművemet – és tényleg olyan lett, ahogy megírtam. Mindazonáltal én egy nagyon későn megérett zeneszerző vagyok, aki későn kezdte azt írni, amit írnia kell. Harminc évig írtam színházi és filmzenéket, nagy avantgarde voltam, egészen vérfagyasztó ötletekkel, lendkerekes autók is szerepeltek a műveimben, hihetetlen nagy kantátát komponáltam csörgő-börgő gyermekjátékokra, agyalágyult ötletek végtelen sora... Későn értem, és későn is fogadott be a klasszikus zenei élet.

Minket hobbiból is a mesterség fortélyaira tanított egy csomó nagyszerű művész: szerkeszteni, komponálni, szerkeszteni, komponálni – a nagyvilág nem adatott meg nekünk akkoriban, de ez igen. Az volt az alapfilozófia, hogy a művészet majd jön. Fentről. Ha megérdemled. 

Sosem gondoltam arra, amit az interjú előtt említettél a vonósnégyesekkel kapcsolatban. Óbudán három is elhangzik majd egy estén. 

S.Gy.: Igen, hogy egyfelől kísérleti labor, másfelől konklúzió: itt tartok, ezt tudom. A vonósnégyes egyfajta esszencia. Klárcsi és Balog Józsi lesznek a megmentői a koncertnek – azért egy kicsit erős beültetni a közönséget három Selmeczi-vonósnégyesre. (Nevet.)

Én például imádom. Nincs is nagyobb szükség manapság másra, mint az élő, emberi atmoszférára. Klári, miben jössz a Társaskörbe? Érdekes, hogy kitértél a divatra, én akartam: az egyik legszebb ruha, amit valaha láttam, amiben átvetted a Kossuth-díjadat. 

K.K.: Nehéz az embernek felvállalni az egyéniségét, főként, ha nem uniformizálható, tipizálható. Náray mutatta meg, hogy mi való nekem – azóta tudom, és a legtöbb fellépőruhámat én tervezem. Az említettet Pattantyús Dóri tervezte, az anyagot pedig együtt választottuk. Talán épp azt veszem fel, de mindenképpen valami egyszerűt. Az énekesnőséghez alapvetően is tapad valami cukormáz, ami engem taszít, és ahogy múlik az idő, egyre inkább nonkonformista vagyok...

Aki a 60-as évek szakmai attitűdjével lépett a pályára. 

K.K.: Abban a korban szükségszerűség volt az opera műfaja, a háború utáni időszak lelki igénye, és még inkább a két világháború közti kultúra továbbélése. Most pedig kipörög, mint a biciklikerék, de

Ezért arra támaszkodik, hogy megmondják neki, ki a jó, és a művészetbe máris betette a mindenható marketing a lábát.

Gyuri, meddig megy még ez a nagyon intenzív kétlaki élet Budapest és Kolozsvár között? 

S.Gy.: Most már látványosan többet vagyok itt, mint ott. Felnőtt az új generáció, már majdnem tíz éve nem dirigálok Kolozsváron repertoárt, csak Az álarcosbál maradt nálam és a Mozartok – minden mást átadtam. Egy-egy különlegességre megyek. Nagyon jók a fiatalemberek, felkészültek, és jól viszik a házat. Itt tanítok mindkét SZFE-n, a régiben és az újban is, néha azt sem tudom, melyik épületbe megyek. A fiatalokra figyelek. Sokat lehet tőlük tanulni.

Fejléckép: Kolonits Klára és Selmeczi György (fotó: Eöri Szabó Zsolt)