Hogy az író valóban ilyen keresetlen modorban adott-e hangot a fiatal komponista és a saját vélekedése közti ízlésbeli különbségnek, legalábbis kérdéses, az azonban bizonyos, hogy az időközben eltelt száz év könnyed természetességgel cáfolt rá Tolsztoj némiképp epésen megfogalmazott fenntartásaira. Rahmanyinov zenéjét ugyanis, bár a szakmai állásfoglalás jó darabig nem nélküzte az életművével kapcsolatos fanyalgó véleményeket, feltűnően sokan kedvelik, alighanem többen, mint akár Richard Strauss hasonlóan nosztalgikus felhangokkal dúsított stílusát.

Bár a depresszióra és önmarcangolásra hajlamos lelki alkatú komponista valószínűleg nem tekintette volna magát sikerre és népszerűségre termett személyiségnek, melankolikus dallamívekkel, dús harmóniákkal, változatos színekkel teli zenei fogalmazásmódja, klasszikusan mértéktartó formaérzéke, az avantgarde-törekvésektől tartózkodó fantáziája legalább olyan jó ajánlólevélnek számított a formatöredékek és disszonancia-fürtök útvesztőjében tévelygő 20. századi közönség számára, mint ahány rajongót hagyományosan, Lisztre emlékeztető módon nagyvonalú, lenyűgöző pianista képességei szereztek. Ráadásul annak ellenére, hogy stílusában a konzervatív vonások túlsúlya érvényesült, Rahmanyinov nem élt a múltban: az 1917-es forradalom következtében hazáját elhagyni kényszerülő művész rendkívül naprakésznek mutatkozott karrierjének nyugat-európai, főképp pedig amerikai építését illetően. 1919-től kezdve harmincöt gépzongora-tekercs került ki a keze alól - ennél a rögzítési technikánál voltaképpen épp csak a hangot nem rögzítik: a játék agogikája, dinamikája, lendülete többé-kevésbé megőrződik a tekercseken, hallani azonban mindig azt a hangszert lehet, amin a felvételt lejátsszák -, de már a húszas évektől készített lemezeket is. Valamennyi zongoraversenyét rögzítette többek között a Philadelphia Zenekarral, sőt a másodikból két változatot is felvett Leopold Stokowski irányításával. 1928-ban ismerkedett meg Horowitz-cal, akit művei kongeniális előadójának tartott, és gyakran fellépett vele közös koncerteken.

Az új médiumok nyilvánvaló sikere ellenére azonban hangversenyeit sosem tekintette üzleti vállalkozásnak. Az előadóművészetet is az alkotás felől közelítette meg, úgy tekintett rá, mint olyan tevékenységre, ami összeköti a komponista és az előadó személyiségét, képzelőerejét, kreatív fantáziáját. Úgy vélte, az intepretáció feladata, hogy színeket kölcsönözzön a kompozícióknak, és ezáltal életre keltse őket, éppen ezért aprólékos gonddal tervezte meg minden fellépését.

Az 1943. március 28-án elhunyt zeneszerző emlékét Budapesten a Szent Efrém Kórus idézi meg: a művész halálának pontos évfordulóján, csütörtökön a Vesperást, április 1-jén, a nyugati naptár szerinti születésnapon pedig (amely ebben az évben húsvét hétfőjével esik egybe)Aranyszájú Szent János Liturgiáját szólaltatják meg a Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezvényeinek sorában, bizonyítva, hogy bármit gondolt is annak idején Tolsztoj a fiatal komponista stílusáról, Rahmanyinov zenéjére igenis szükség van.