- A zeneakadémiai koncerten "igazi” vonósnégyesek helyett egy zongoraötöst és egy vonósötöst játszanak. Miért választották ezt a repertoárt?
- Mindig sokkal nyitottabbak voltunk annál, hogy kizárólag kvartettben gondolkodjunk. Nem az a fontos, hogy hányan vagyunk a színpadon, hanem az, hogy remekművek szólalnak meg a koncerten: Brahms f-moll zongoraötöse – amelyben gyerekkori barátom, állandó kamarapartnerem, Csalog Gábor lesz velünk – és Schubert C-dúr vonósötöse, amelynek második csellószólamát a fiatal és nagyon tehetséges Fenyő László játssza. Engem egyébként mostanában teljesen másfajta műsorok foglalkoztatnak…
- Úgy érti, kevésbé hagyományosak és konzervatívak, mint a budapesti koncert programja?
- Jó zenék foglalkoztatnak, amiket itthon is el kellene játszani, meg kellene ismertetni, de csak nagyon kevesen veszik a bátorságot, hogy a szerintem belterjes, álszent és "bratyizós” hazai zeneéletben ilyesmivel kísérletezzenek. Pedig fel kellene vállalni a kockázatot, alkalmanként még az üres házat is, mert biztonsági műsorokkal nem lehet behozni a fiatalokat, a közönség pedig folyamatosan öregszik.
- Honnan tudja, hogy "belterjes és álszent” a magyar zeneélet? Több mint egy évtizede szinte egyáltalán nem vesz részt benne.
- Vannak emberek, akikkel továbbra is tartom a kapcsolatot, akik fontosak számomra. Távolról nézem a magyar koncertéletet, de így is látom, hogy mi történik. A zeneélet belső hierarchiája álságos. Nem hiszem például, hogy jót tesz a zenészek általános közérzetének és a közönség ízlésformálásának, hogy – többek között a sajtónak és egyes tájékozatlan szponzoroknak köszönhetően – arra érdemtelenek is óriási hírnevet és ismertséget szerezhetnek. A zenészek közt ma nem az számít, ki mit is csinál valójában, hanem hogy mit mondanak róla.
- Nem személyes sértettség mondatja ezt önnel? A Keller Vonósnégyes külföldön nagyon sikeres, itthon viszont alig ismerik...
- Ezért is örülünk nagyon a mostani koncertnek, és köszönjük Strém Kálmánnak, hogy meghívott minket. Valóban sok csúnya irigység, igaztalan támadás kísérte a pályánkat, s ezek miatt lehet, hogy ma este félve-remegve fogunk játszani a Zeneakadémián. Nem tagadom, hogy mi is követtünk el hibákat: én például egyáltalán nem vagyok simulékony alkat, s ez nyilván nem segítette bizonyos helyzetek megoldását. Az első években még rendszeresen játszottunk itthon, de aztán jöttek a nemzetközi versenygyőzelmek, impresszáriót kellett váltanunk, s most már több mint egy évtizede Hamburgból intézik a menedzselésünket. A német menedzserem egyszer azt mondta, nem ismer még egy olyan pasast, aki annyira vágja maga alatt a fát, mint én, és mégis vitte valamire… Azt azért nem hittem volna, hogy miközben külföldön egyre sikeresebbek lettünk, Magyarországon "ismeretlen senkikké” válunk. Letelepedhettünk volna külföldön – ez szakmailag komoly előnyökkel járt volna –, de nem tettük, mert ideköt minket a családunk, a barátaink. Zenészként viszont mégis "emigrálnunk” kellett, amiért csak a teljes függetlenség kárpótol.
- Meg a nemzetközi karrier...
- Nem szeretem ezt a szót, mert egyáltalán nem függ össze a tehetséggel, a képességekkel. Azt látom, hogy sok esetben harmadosztályú zenészek csinálnak világkarriert, jelentős tehetségek pedig még a pódiumig sem jutnak el, mert nem alkalmasak az önmenedzselésre. Nem érdekes a karrier: csak az számít, hogy tudunk-e adni valamit a közönségnek és önmagunknak vagy sem.
- Annak ellenére, hogy itthon nincsenek jelen, fontos önöknek, hogy Magyarországot képviselik, amikor külföldön játszanak?
- Szinte nincs is olyan koncertünk, amin ne játszanánk legalább egy magyar művet. Diplomahangversenyem óta, csaknem két évtizede szinte minden év október 23-án koncertezem – mindenféle külön bejelentés nélkül. A magam részéről így próbálom kifejezni a tiszteletemet. Legutóbb éppen Sao Paolóban játszottunk ezen a napon. A konzervatív, polgári oldalhoz állok közel, de az a véleményem, hogy egy művésznek nem szabad politizálni, mert elveszíti a szabadságát. Remekül tudok együtt zenélni és beszélgetni is másfajta gondolkodású társakkal. Mostanáig soha, egyetlen interjúban sem beszéltem erről, és akkor sem származott előny a politikai meggyőződésemből, amikor jobboldali kormány volt Magyarországon. Soha senkitől nem kértem semmit.
- Sokan azt mondják, a vonósnégyesjáték olyan, mint egy házasság: vannak benne felhőtlenül boldog időszakok és mély hullámvölgyek. A Keller Vonósnégyes most milyen korszakot él?
- Sok válságon jutottunk túl, és dolgozunk. Az első külföldi sikerek után még nem tudtunk nemet mondani, az anyagi jólét is megérintett minket, és túl sok fellépést vállaltunk, amiből egy idő után óhatatlanul konfliktusok származtak. Aztán a kilencvenes évek közepén hoztunk egy döntést, hogy nem adunk évente ötvennél több koncertet. Így is rengeteget utazunk, de kialakult egy egészségesebb arány: a vonósnégyes mellett időnként mindenki tud mással is foglalkozni, amire nagy szükségünk van. Én a kvartett mellett újra egyre többet szólózom, a hónap végén pedig karmesterként debütálok Olaszországban – természetesen magyar műsorral… A kvartett a legnehezebb és legérzékenyebb zenei műfaj, aminek a pszichológiáját talán sohasem fogom teljesen megtanulni, de olyan érték, amire vigyáznom kell. Nagyon szomorú viszont az a kulturális értékválság és recesszió, ami nemcsak Magyarországra, hanem a nyugati világra is jellemző. Az emberek nem szeretik eléggé a zenét, nem hajlandók igazi energiát belefektetni, ezért aztán élvezni sem tudják, s maradnak helyette a valóságshow-k. Ez elkeserítő, mert nem közhely, hanem mélyen igaz, hogy a zene gyógyítja a lelket és a szellemet.
- Évek óta az egyik legsikeresebb független lemezkiadónál, a német ECM-nél jelennek meg a lemezfelvételeik – a napokban éppen Schnittke és Sosztakovics műveiből. Mire készülnek most?
- Mindig sokféle tervünk van, de a legfontosabb célnak azt tekintem, hogy lemezre vegyük a vonósnégyes-irodalom két, talán legfontosabb mérföldkövét: az összes Beethoven-kvartettet és újra a hat Bartókot.
hírlevél
