A szólista

A Művészetek Palotájába szombat este ellátogató közönségnek persze aligha a világhírű hegedűművész hangszeres játéka miatt adódhattak hiányérzetei. A Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legnagyobb sztárjaként beharangozott (tegyük hozzá: okkal) orosz virtuóz ezúttal is tanúbizonyságot adott arról, hogy tökéletesen ismeri a hegedű minden rezdülését, s hogy a sokat emlegetett, előadóművészi karrierjét éveken át hátráltató vállsérülés immár végérvényesen a múlté.

Azonban volt valami hátborzongató abban, hogy a koncert legjobban sikerült műsorszámai nem a jól ismert Bach- és Mozart-versenyművek (amelyek ideális esetben igazi jutalomjátékot jelentenek a szólista számára), hanem a ráadások voltak. Különösen Ravel - az első játékrész végén előadott - Tzigane című darabjába sűrítette össze Vengerov mindazt, amely művészetét általában jellemzi: a tökéletes intonációt, a legnehezebb technikai feladatok felesleges sallangoktól mentes, mégis ördögi egyszerűséggel és könnyedséggel történő megoldását, valamint a sebességet és dinamikai csúcspontokat bármikor ellensúlyozni képes líraiságot, bensőségességet.

A Vengerov-féle hegedülés imént felsorolt ismérveit aztán a koncert legvégén, a művészi-kompozíciós szempontból a Tzigane-nál jóval szerényebb, Jules Massenet által jegyzett Meditációban (a Thaïs című operából) is megcsodálhattuk. Állhatna most itt a szokásos kritikusi közhely: "méltó befejezése volt ez egy tökéletes estének, ahol művész(ek) és közönség(ük) teljesen egymásra talált(ak)".

A pedagógus

Hogy mégsem zárhatjuk ezekkel a mondatokkal e beszámolót, több komoly oka is van. Nevezzük meg mindjárt a legfontosabbat: Özcan Ulucan. A Vengerovnál mindössze öt esztendővel fiatalabb bolgár származású török muzsikus, aki nem mellesleg 2000 és 2004 között az orosz mester növendéke volt, honlapján - nyilván nem kis büszkeséggel - egykori tanára szavaival ajánlja magát: "A legkiválóbb valamennyi növendékem közül, s egyike zenei filozófiám hű követőinek a színpadon". Nos, ha helyt adunk e kijelentésnek, akkor a szombat este alapján csak arra gyanakodhatunk, hogy Vengerov oktatónak, éles szemű, s ami itt még fontosabb: elfogulatlan pedagógusnak (még) nem olyan kiváló, mint hangszeres játékosnak. Persze lehet, hogy egyszeri botlás volt ez, de ne szépítsünk: szombat este igencsak összeszokatlan páros benyomását keltette mester és tanítványa. Pedig Berlintől Tel Avivon át Londonig olyan nagyszerű és neves zenekarokkal léptek már fel együtt, mint a Londoni Filharmonikusok, vagy a Bécsi Kamaraegyüttes.

Összhangjuk valahogy egyik szereposztásban sem működött megfelelően. Bach d-moll kettősversenyében Vengerov fogcsikorgatva ugyan, de felülemelkedett azon a gyaníthatóan nem könnyű helyzeten, hogy társa maga volt a megtestesült feszültség és bizonytalanság. Mozart KV 364-es, Esz-dúr Sinfonia concertante-ja esetében azonban már ő is tehetetlennek bizonyult. Különösen a második és harmadik tétel volt hangos a bakiktól, a ritmikai pontatlanságoktól és a tempóbeli ingadozásoktól. Csak úgy kapkodta a fejét a hallgató, s még azon sem volt ideje hosszan elmerengeni, vajon Vengerov miért ragadtatja magát vezénylésre a szólóhegedűt nélkülöző részekben - immár előkészíti az est második felét, amelyben karmesterként lép fel, vagy próbálja azonos tempóra hozni a rendre siető Ulucant az amúgy kitűnően muzsikáló, ám a török művészt kísérni legjobb szándéka ellenére sem képes Liszt Ferenc Kamarazenekarral.

A karmester

Kívülről nézve - és hallgatva - inkább mintha az előbbi verzióról lett volna szó: mintha a Mozart-versenyműben a novoszibirszki születésű, ám szülőhazájától már huzamosabb ideje távol élő orosz művész mindenáron meg szerette volna mutatni multidimenzionalitását. Természetesen sem azt nem kívánjuk kétségbe vonni, hogy léteznek olyan sokoldalú zenei tehetségek, akik több területen is képesek maradandót alkotni, sem azt, hogy Vengerov ne tanulta volna ki megfelelő módon a vezénylés mesterségét. Magyar közönség előtt ráadásul legutóbb épp karmesterként lépett fel (2010-ben a Pannon Filharmonikusokkal), mégpedig nagy sikerrel. A - nagyrészt Ulucan miatt - balul sikerült Sinfonia contertante és a műsor második felében szabályosan "eldarált", meglehetősen színtelen-szagtalan Jupiter-szimfónia ezúttal azonban aligha győzött meg sokakat arról, hogy a Tzigane szólistája és a szimfónia karmestere azonos kvalitásokkal bírna.

Szerencsére mindez csak azt erősítette meg, amit szerettünk volna, hogy megerősítsen. Mégpedig azt, hogy Vengerov hegedűsként rövid idő alatt visszakerült oda, ahonnan jött: a világ élvonalába.

(Maxim Vengerovval interjút is készítettünk, ami vasárnaptól, azaz március 25-től lesz olvasható.)

Massenet: Meditáció, km.: Maxim Vengerov (hegedű), Classic FM M-Tel Radio Symphony Orchestra, vez.: Luciano Di Martino, 2006