Mi az újzene?
Az újzene egy több mint százéves kifejezés, amit az avantgarde zeneszerzők kezdtek használni a saját műfajukra, azzal a kitétellel, hogy új élményt, új hangzást jelöl, olyan dolgot, ami nem próbál meg belebújni valami réginek a köntösébe. Annak idején ez egyben volt a kortárszenével, de idővel a két fogalom között szükségszerűen kialakult egy távolság.
Lépjünk egyel hátrébb, mi számít egyáltalán zenének?
John Cage azt mondta, a zene nem attól függ, mi szól, hanem attól, hogy mit hallgatsz. Mert mindig szól valami. Hangok mindig vannak és ezeket szervezni lehet. Nem tudom megmondani, mi az, hogy zene, de ha látok, vagy hallok valamit, abban felismerek egy zenei szerkesztettséget. Vannak például ezek a nagy szélerőmű mezők, ahol sokszor a piros lámpák nincsenek összehangolva. Ez egy egészen fura ritmikus pulzáció, ami nem sokban különbözik Ligeti száz metronómjától, csak az egyiket hallod, a másikat pedig látod.
Vagyis „látva” képződik bennem valamiféle zene?
Igen, történik valami, ami se nem tánc, se nem képzőművészet. S én ezt zenének hívom. Vagy legyen képzőművészet. Itt a definíciók kezdenek összecsúszni. Kialakulnak a hagyományok közötti műfajok, ahol egy képzőművész elkezd hangokkal dolgozni. Amit viszont nem nevezünk zenének, mert „hallom”, hogy ez inkább egy szobor, csak „hangzik”. Vagy egy festmény, csak valaki zenéből csinálta meg. Mert a festészet vagy a szobrászat eszköztárát használja a hanghoz és nem azt, amivel egy zenész gondolkodik.
Gryllus Samu (Fotó/Forrás: Átlátszó Hang Fesztivál)
Az impulzusok önben zeneként képződnek le?
Örülnék, ha így volna, de nem így van: emberi impulzusként jelennek meg bennem. Valaki csinál valamit a képzeletemben, én meg adott esetben megkeresem a hangját.
Hogyan definiálná a saját hangját?
Ez azért nehéz, mert a tevékenységem nagyon szerteágazó. Rengeteg zeneszerző szépen megírja otthon a darabjait, amikre felkérést kap. Én írok darabokat koncertekre, írok operákat is, de emellett van kurátori tevékenységem, ami majdnem azonos szintű a zeneszerzéssel.
Sőt, akár a zeneszerzés is tekinthető egyfajta kurátori munkának, csak más léptékben.
Például ha megkér egy hegedűs, hogy írjak neki egy darabot, akkor tudom, hogy van egy emberem, akinek két keze van és két lába, továbbá van egy hangszere, amelynek négy húrja van, amin tud játszani. Ismerem a lehetőségeit, amiket nem biztos, hogy én találtam ki, és kiválogatom, hogy nálam ezek az eszközök miként fognak megjelenni. A következő nagy szelete az életemnek a soundpainting, azaz a hangfestés. Ez egy jelnyelv. A kiindulási pontja az, hogy adott egy közösség, amelynek tagjaival kézjelekkel tudok kommunikálni, a többiek pedig különféle akciókkal, hanggal, mozdulattal, színészettel reagálnak. A fesztiválon általában így vezetem a beavató foglalkozásokat.
A zenében is keresni kell a tökéletest?
Minden művészet ezt teszi. Van egy létállapot, amiről azt gondolom, megfelelő, s szeretném, hogy az a vonósnégyes tíz perc alatt azt csinálja, amit tökéletesnek gondolok az életről, vagy hogy a közönség, aki bejön a fesztiválra, megértse azt a létállapotot, amit tökéletesen megfelelőnek gondolok. Egyfajta világjobbító betegség.
Az Átlátszó Hang fesztivál egyik célja közelebb hozni, érthetőbbé tenni az újzenét.
Azt érzem, csak ki kell nyitni a füleket, és hallgatni kell. Egy zeneszerzőnek se ideje, se lehetősége nincs, hogy hazudjon. Senki nem keres milliárdokat, mert megír egy ilyen darabot – nem éri meg hazudni.
A zeneszerzők nem rossz hangokkal akarják a világot teleszórni, hanem azt gondolják, hogy amit csinálnak, az fontos.
Mindenkit arra bátorítok, hogy jöjjön el a fesztiválra, mert itt mindig vannak olyan dolgok, amiket érdemes meghallgatni.
Asasello Quartet (Fotó/Forrás: Wolfgang Burat / Átlátszó Hang)
Milyen ma zeneszerzőnek lenni?
Nagyszerű. Ha valaki benne szeretne maradni a viszonylag védett dobozokban, tudja, mit kell csinálni, hogy minden jó legyen, ezt is megteheti. Hivatalosan 23 évesen lettem zeneszerző, amikor Bécsbe mentem tanulni. Előtte azt gondoltam, a zeneszerző az, aki minden hanghoz hozzáfér, aki ezt az egészet össze tudja rendezni. A tanulmányok alatt kiderült, hogy nem: a zeneszerző hivatalosan azt az európai férfit jelenti, aki már meghalt, és jó sok kottát hagyott hátra. (Nevet) Legalábbis akkor így látszódott. Ebből ki kellett törni. A soundpainting, s most a kurátorság is egy jó eszköz arra, hogy ezt a képet árnyaljam, vagy kicsit széthúzzam és beleeresszek újabb dolgokat, miközben azt hiszem, meg tudom tartani az akadémikusi szinten is elfogadható művészi színvonalat, már ha tényleg van ilyen.
Tehát a zeneszerzés fogalmát is tágítja?
Igen, szeretném! Azt hiszem, hogy ez a célom. A kurátori munkám zeneszerzői is, csak azt nem fogja egyetlen kórus sem elénekelni, ahogy megszerveztem egy koncertet. Amiben persze mások dolgoznak, más zeneszerzők írják a darabokat, de...
...de őket is a hangszereivé teszi.
Végül is igen. Az én világ-igazításomban. Fura ez a magyar nyelv, ha valamit megigazítok, abban benne van az igazság is. A világot olyanná rendezni, ahogy én szeretem – ezt csinálom zeneszerzőként, csak akkor hangokkal, mozdulatokkal, míg a kurátorságnál eseményeket tudok létrehozni. Úgy, ahogy én szeretem.
Mi a különlegessége a mostani fesztiválnak?
Minden fesztiválnak szokott lenni egy tematikája. Az ideiben a legerősebb, hogy női zenei alkotók munkáira fókuszálunk egy nemzetközi szimpózium formájában is, de emellett igyekeztünk úgy összeállítani a koncerteket, hogy
a játszott darabok létrehozói között körülbelül ugyanannyi nő legyen, mint férfi.
Ez egy erős szál. A másik pedig az emberi hang. Vokális dolgok, vagy akár az emberi hang hangszeres megjelenítése. A fesztivált szép keretbe foglalja a nyitó- és záró koncert: január 9-én és január 20-án Varga Judit Erkel-díjas zeneszerzőnek lesz két darabja. Az elsőt a Zeneakadémián az Ensemble Interface, 20-án a BMC-ben a Lux: NM zenekar játssza. Judit két olyan darabot írt a fesztivál felkérésére, amelyek egymással összefüggnek. Párban vannak, de mégsem azonosak.
Heroines of Sound (Fotó/Forrás: Átlátszó Hang Fesztivál)
Szintén a fesztivál, illetve a MusicaFemina International program felkérésére írt új művet Szigetvári Andrea, a Zeneakadémia elektronikus zeneszerzés szakának vezetője. Az ő művét az UMZE koncertjén hallhatjuk január 17-én a BMC-ben. 10-én lesz a Müpában Frauke Aulbert operaénekesnő szólóestje. Ő tud torokénekelni, beatboxolni. Szenzorokkal dolgozik, amitől a mozgásából fura elektrozenei hangok lesznek. Műsorán olyan szólódarabokat válogatott össze 1960-tól 2019-ig, amelyek az énekhang új használata szempontjából mérföldkövek voltak. Itt vendégként Barta Márk lép föl, aki vokális zenei előadó, sok film- és színházzenét írt, és kétszeres magyar beatbox bajnok. Meghívtuk a német Asasello vonósnégyest, akik két koncerten fognak játszani, az egyiken négy új magyar művet. De lesz soundpainting kurzus, meg rengeteg más, izgalmas program.
Mely programokat találja különösen izgalmasnak a kínálatban?
Nagyon sok fontos koncert van, hétvégenként családi programok, kiállítások, filmvetítések, s végig egy csomó workshop.
Hogy lehet a nem szakmabelieket is idecsábítani?
Úgy, hogy izgalmas dolgokat hallanak. Örülünk mindenkinek, aki eljön, s megpróbáljuk a lehető legtöbb információt, segítséget megadni ahhoz, hogy mindenki „bennfentesnek” érezze magát. Igazából csak el kell jönni és meghallgatni, ami szól.
Csak hallgassa és adja át magát?
Egy kicsit béna példa, de ha van egy pohár borom, amit egyből lehúzok, nem biztos, hogy rájövök, miért jó. Tehát jelenlét és figyelem azért talán szükséges hozzá.
hírlevél
