Fiatal férfi mondja
Ő nagylány volt s csinos – én meg pöttöm legényke,
hívott a mosolya – beültem hát ölébe,
arcán, hajfürtjein és melle dombjain
babráltak önfeledt, ártatlan ujjaim.
S tudatlan vágyamat olykor gyengéd ütéssel
hűtötte le a szép, varázsos testű némber,
s ha meglátták velem az ifjú hódolók:
olyankor zuhogott legjobban rám a csók.
És mennyi, mennyi csók! Mind cuppanós és édes!
Kár, hogy csak cuppanást – a gyermek mást nem érez,
irígyelt is, ahány pásztor csak arra jött:
„Ez ám pocsékolás! Sok a jóból, kölyök!”
Baranyi Ferenc fordítása
André Chénier 1762. október 30-án született Konstantinápolyban. Apját húsz év kereskedői tapasztalat után konzulnak nevezték ki a városba, anyjának görög származása pedig szerepet játszhatott abban, hogy a költő egész életében vonzódott az antik kultúrához.
Tanulmányait a Collège de Navarre-ban végezte, ahol a klasszikus műveltség mellett saját kora eszméivel is megismerkedett.
Nagy hatással voltak rá itáliai utazásai is, Londonban azonban – ahol konzuli kiküldetésben járt – nem érezte jól magát. A francia forradalom kitörésekor hazatért Franciaországba, lelkesítették a történtek, ám Marat-t és Robespierre-t támadta. Ebben az időszakban politikai költészete és újságírói tevékenysége is jelentőssé vált.
Rövid életében a nőknek és a szerelmi költészetnek is fontos szerep jutott, utolsó kedvesét, Fannyt számos művében megénekelte. A forradalom szélsőségessé válásával menekülnie kellett Párizsból, ám amikor egy nemesasszony ismerősét meglátogatta, fogságba esett. A börtönben is alkotott, több jelentős költeménye, például A fogoly lány is ott született.
1794. július 25-én végezték ki, alig néhány nappal nagy ellensége, Robespierre bukása előtt.
Műveit csak 1814-ben adták ki, ám nem mindennapi életútjának köszönhetően, és mivel a romantika előfutárának tekintették, hamar nagy népszerűségre tett szert. Alakja a történelem által eltiport művészet szimbólumává vált.
A fogoly lány
„Most zsendülő kalászt kasza le nem kaszál,
és nem fél a borág, míg táplálja a nyár
s a hajnali szép adományok.
Szép vagyok, ifjú még, mint a kalász s a borág,
és bár most csupa gond és bánat a világ,
csak élni, csak élni kivánok.
Ölelje a halált a szikkadt bölcselő!
Meghajlik a fejem, ha észak szele jő,
és sírok és megint remélek.
Ha egy nap keserű, jön édesebb hamar.
Nincs-e a tengerek vizén is vad vihar
s utóíze olykor a szélnek?
Még nem vesztette el ábrándjait szívem,
el nem nyom börtönöm sötétlő fala sem -
az ifjú remény röpít engem!
Szökve a madarász törvesszei közül
Philoméla vígan az ég felé röpül,
hogy kék mezein dala zengjen.
Már énrajtam a sor? Nyugodtan ébredek
s nyugodtan alszom el, nem gondtól mérgezett
az ébrenlétem, sem az álmom.
Ha reggel fölkelek, minden szem rám ragyog,
s levert arcokra még, ha itt velük vagyok,
az örömet visszavarázsolom.
Oly messze, messze még végétől szép utam,
a hosszú szilfasor, mely szemben elsuhan,
még alig kezdődött a parton.
E teli serleget az életlakomán
nem érintette még, csak egy percre a szám,
s még kezemben óhajtva tartom.
Ez csak a kikelet - hadd fejezzem be még
Az évszakok szerint az év nagy ütemét,
az aratást látni szeretném.
Csillogva száramon a szép kert díszeként
nem láttam égni még, csak a hajnali fényt -
hadd várjak, míg eljön az estém!
Maradj, halál, maradj! Vigasztalj szíveket,
melyekben szégyen ül és halvány rémület,
s nem kell a hervadást kivárnod.
Lombos lugast nekem még Pales tartogat,
a Múzsák szép zenét és Ámor csókokat -
csak élni, még élni kivánok!”
Hallgattam napra nap sóhajtó hangjait,
így ébresztgette már rab lantom húrjait
egy fogoly nő bús epedése.
A lassú és nehéz napokból dal fakadt,
az édes, fiatal és naiv szavakat
hajlítva vers ütemére.
Így született a dal, fogságom társa ez,
s még eljön az idő, hogy nem egy ifjú lesz
kiváncsi e szép lány nevére:
szépségétől ragyogott beszéde és feje,
s ki közelében élt, mind együtt félt vele,
hogy a másnapot is megérje.
Vas István fordítása
hírlevél
