És hogy egyre vállalhatóbbak a teremtő atya, Harnoncourt szavai aktuálisról és divatosról. Harnoncourt, a mester nem győzte hangsúlyozni, az, ahogy ők játszanak, nem egy stílus rekonstruálása, hanem egy stílus előállítása. Mivel megmondhatatlan, hogyan szólt a D-dúr szvit eredetileg, egy az általuk elképzelt optimális előadással nem az egykor voltat akarják rekonstruálni, hanem a ma érvényeset, a ma legérvényesebbet szeretnék megteremteni, oly módon, hogy az valójában úgy szóljon, ahogy szólhatott volna - itt a hangsúly azon van, hogy: volna - egykor, Bach idejében is.

Thomas Hengelbrock és együttesének D-dúr szvitje (BWV 1069) minden szempontból aktuális. Egy divatos zenei irányzat előírásait követve hozott létre Hengelbrock egy, a ma megengedett feltételek és keretek között érvényes D-dúr szvit-verziót. Vagyis kissé kilépve a kotta és az előírások közül, bombasztikus ötletektől sem idegenkedve, akár a mű egyes részeit, egyáltalán a tiszta hangzást is olykor feláldozva, úgy interpretálták a művet, hogy az ne hasonlítson más, mások interpretációira. Ma ez a nem hagyományos, extrémnek is mondható előadás, a játék a leírtakkal, a keretek feszegetése az aktuális, mondhatni a divatos. Thomas Hengelbrock nem keveset tanult a valóban extrém, ugyanakkor elszabadult és felszabadult, olasz zenekaroktól, azoktól, akik a tempóválasztásukban elmennek a végső határokig, akik akár azt is megkockáztatják a fura, a másként ható, a még soha nem hallott hangzásért, hogy játékuk, a zenekar szétesik. (Nem kell csak olaszokra gondolni, a nagy kedvenc Spinosi együttesével nem is oly rég éppen szemünk láttára, fülünk hallatára történt az meg, amit nemcsak a jóérzés okán nem nevezünk gyalázatnak, hanem azért sem, mert ez, ezen körülmények, a választott műfaj (a túlhajtás) szabályai szerint nem is volt az.)

Thomas Hengelbrock és zenekara, a Balthasar-Neumann-Ensemble előadásán legalább olyan erősen érezhető az olasz hatás, mit az, hogy a vezető Doráti Antal tanítványa volt. Hengelbrock nem törekedett arra, hogy minden szólam egyformán hallható legyen. Egy jeles hegedűshölgy leült mellém a karzatról, mondván, fönn kissé elmosódottnak hallotta a zenekart, és meg akart győződni arról, hogy nem a Zeneakadémia Nagytermének oly sokszor dicsért akusztikája szenvedett károkat. Megnyugtattam, az elmosódott hangzás nem a teremnek köszönhető. A Doráti-hatásnak lehet betudni azt is, hogy az elválasztások rendre elmaradtak, ám itt a tagolás kifejezetten esetlegesnek, nem a Bach-, majd Telemann-műhöz alkalmazkodónak bizonyult.

Hengelbrock a continuo szólamot egy hárfára, egy gyengén - és nem gyengéden - dolgozó lantosra, valamint a csembalóra bízta, ám ez utóbbit, akármennyire is optimális választásnak tűnt a magyar zenekarok meghívottjaként is feltűnt Jeremy Joseph, alig lehetett hallani, ellenben az előtérbe tolt és erőteljesen kihangsúlyozott brácsát igen. Ez nem előnyére változtatta meg a hangzásképet, amelyet olykor a fúvósok kapkodása is rontott.

Telemann D-dúr concerto grossóját (TWV 54:D3) szédületes tempóval kezdte az együttes: itt is, akárcsak a Bach-szvit Gavotte-jában, a fúvósok emelkedtek ki, itt is, ezen esetben is, akárcsak a Szvit utolsó tételében, minden méltatlankodással illethető eredetiséghajhászás és felesleges begyorsulás ellenére, alapvetően azért a kellem és a báj maradt az előadásra jellemző. A Telemann-kompozíció egyenesen jobb darabnak hatott, Hengelbrock nagyon erőteljes zengést kért a kiválóan munkálkodó Maarten van der Valk üstdobostól, és olyan zengést a trombitásoktól, hogy a trombitahang szinte léket vágjon a levegőbe (a három trombitás egyike, Kováts Krisztián, magyar).

Ezzel a táncosnak semmiképpen sem titulálható, fergeteges pörgéssel indult a koncert második részét alkotó Händel-pasticcio: a mellettem ülő muzsikus hölgy el is szörnyedt, érezvén a tempót, és szinte megsajnálta a vonósokat, akik, megdöbbenésünkre, nem estek ki a játékból (bár nem is maradt teljes az összhang). A Tasso Megszabadított Jeruzsálemének szellemét idézni kívánó ária-egyveleg Hengelbrock szándékai szerint egy szerelem stációt volt hivatott bemutatni. Erre, tehetnénk hozzá, sokkal alkalmasabb lett volna egyetlen és egységesebbnek tűnő Händel-mű, mondjuk a többször idézett Rinaldo, mint ez a zajos, zenés egyvelege, de mégis, minden kifogásunk ellenére is nyugodtan állítható, ha valami, akkor ez a második rész volt igazán élvezetes és nagyszerű.

Pedig nemcsak gyorsan indult, de erős kétségeket is ébresztve, legalábbis Kate Lindsey, aki a Brilla nell alma áriát olyan erősen vibrálva adta elő, hogy szinte azt sem lehetett megállapítani, hamisan énekel e. Rinaldo, vagyis a férfiszerepet éneklő Steve Davislim hangja nem jellegzetes, kissé erőtlen, régi zenés hang (ha van ilyen), ám akárcsak ő, a vele pörlekedő hölgy is felnőtt a Prendi, prendi duettre a feladathoz, és valóban egy házastársi dráma látszott az egészből kikerekedni. Mire Kate Lindsey a Lascia ch'io pianga áriához - a legnevesebb részlethez, ehhez a csodaszép, de nem csupán melankolikus, és nem csupán a megbocsátást megelőlegező - részhez ért, már nem tűnt fontosnak, hogy az egyes részletek mennyire nem kapcsolódnak egybe, mennyire hiányzik a kontextus az áriák megértéséhez. Recenzenst sem bosszantotta már, hogy tulajdonképpen különösebb fantázia és galantéria nélkül lettek a részletek egymás mellé válogatva. Az énekesnő felesleges oktávcsúszásaira, mindarra, ami korábban bosszúságot okozott, gyógyír volt ez az ária, ahogy a rákövetkező duett is (az Il vostro maggio de' bei verdi anni a Rinaldóból).