Ez korántsem azt a jelenti, hogy mondjuk a Grand Macabre érték nélkül való, üres kísérlet lenne. Egyáltalán nem. Az ismertség ugyanis nem méri a művek értékét. Mind Ligeti, mind Weöres, e két játékos, nyilatkozóként komolyan sokszor nem vehető elme, hajlamos volt az apróságokat élete alkonyán maga is igazabbnak, fontosabbnak mondani a nagy műveknél, és számos kísérletét minősíteni zsákutcának, kudarcnak, egykor eleven, de ma már értéktelen formakísérletnek.
Ligeti azt mondta Varga Bálint Andrással beszélgetve: „mélységesen elégedetlen vagyok magammal, és ez nem álszerénység, hanem tény. Állandóan keresem, de nem találom meg a nyelvemet, és mindig valami újat csinálok. A Kürttrió tévút volt, ezt azonnal megváltoztattam, és akkor írtam az első hat Zongoraetűdöt, utána a Zongoraversenyt, a Hegedűversenyt, s aztán az új etűdöket. A Nonszensz madrigálokról úgy gondolom, hogy technikailag talán sikerültek. A többi darabomról nincs ilyen ítéletem, tulajdonképpen csak Zongoraetűdöket és a Nonszensz madrigálokat fogadom el."
Ligeti Györgynek fantasztikus humora volt. Stockhausent éppen azért szólja meg, mert a neves kortárs - és valamennyi darmstadti szerző - híján van annak. Ligeti humorának egyik ékes megnyilvánulása a csembalóra írt Hungarian Rock, ami megidézi az Illés, Omega korszakát, és az UMZE újabb Ligeti hommage-koncertjének egyik legfontosabb darabja a King's Singersnek írt Nonszensz madrigálok. E dalművek fricskák, nem csak a komoly kortársakat fricskázzák, de magát az Obladi-odladával és popsláger kifacsarásával sikeressé lett brit, királyi élcsapatot is.
A hetvenes évek nagy műve, a San Francisco Polyphony hullámzása és rögzülő kontrasztjai vannak, akiben azt a kellemetlen folyamatot idézik majd fel, hogy az évek múlásával egyre kevésbé leszünk hajlíthatóak, de akadhat, akinek Borges labirintusnovellái jutnak róla eszébe; a Lontano vibrálása, lebegése, a hangszínek apró változásai pedig a gondolatok zsongását, az elmerengő ember gondolatainak csapongását idézik. E műnek is központi eleme a dallam -: amennyiben félrevezetett hallásunk a műben folyton a segítő, eligazító dallamot keresi -, és nem nehéz a meghatározó ösztönző erők keresésére, az önmagát beváltani igyekvő ember keresésére sem asszociálni. Míg a Lontano és a San Francisco Polyphony olyan verseket idéz, mint a Hatodik szimfónia vagy Az ősidő, a Nonszensz madrigálok Weöres-párdarabja az Óda a kispolgárhoz lehetne.
Ligeti Bartók kései műveit azért kedvelte, mert azok szerinte nem visszavezetettek a tonalitásba, hanem előre vittek - egy olyan tonalitásba, ami már nem a klasszikáé. „Kürttrióm jelentette a radikális szakítást az atonalitással. Most merek "régimódi" is lenni. Nem akarok visszatérni a 19. századhoz, csak már nem érdekelnek az olyan kategóriák, mint avantgárd, modern és atonális. Ugyanakkor az atonalitástól való eltávolodás nem jelent tonális zenei nyelvet, inkább egyfajta modális technikát" - írta Ligeti a tévútnak (le)minősített Trióról. E Brahms-hommage-nak is szánt mű - Ligeti szerint - „félig ironikus, félig mélységesen komoly". Egy hamis Beethoven-idézet már a mű elején megjelenik, végigvonul a trió négy tételén, és ezzel indul a negyedik, Lamento tétel döbbenetes erejű siratója is. Ez a „mélységesen komoly" tétel a legmegindítóbb Ligeti-művek egyike.
2010. május 27. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Hommage à Ligeti - UMZE Kamaraegyüttes
Ligeti György: Lontano (1967); Trió hegedűre, kürtre és zongorára (1982); Nonszensz madrigálok (1988-1993); San Francisco Polyphony (1973-74)
Km.: Keller András (hegedű), Zempléni Szabolcs (kürt), Várjon Dénes (zongora), Szent Efrém Férfikar (műv. vez.: Bubnó Tamás), UMZE Kamaraegyüttes, Concerto Budapest
Vez.: Rácz Zoltán
hírlevél
