A Szegedi Szimfonikus Zenekar a tizennyolcadik századtól számítja saját történetét. Pedigré nélkül, természetesen. Dokumentumokkal alátámasztott, több száz éven át folyamatosnak tekinthető intézménytörténetet bajosan is lehetne elvárni egy zenekartól Magyarország sajátos kultúrtörténeti viszonyai között (az ilyesmi igazság szerint máshol is ritkaság), az azonban kétségkívül igazolható, hogy az ezerhétszázas években a város már csakugyan fizetett egy kisebb együttesnyi zenészt, hogy játékukkal a különböző ünnepi alkalmak fényét emeljék. A polgárok bizonyára örömmel vettek részt minden olyan eseményen, ahol a muzsikusok előadásában gyönyörködhettek, minderről azonban valójában semmit nem tudni. A fennmaradt számlák meglehetősen szűkszavúak, alig árulnak el többet az instrumentális zene korabeli alföldi gyakorlatáról, mint hogy a magisztrátus költségén időnként hangszereket kellett vásárolni, és ezek néha javításra is szorultak. Az együttes voltaképpen csak a második világháború után kapta meg önálló zenekari rangját - és azt a saját hőst, aki megteremtette, de legalábbis újradefiniálta Szeged zenei életének máig fennálló intézményeit.
Vaszy Viktor először 1945. szeptember 1-jén költözött a Tisza-parti városba. Budapesten született, a Zeneművészeti Főiskolát is ott végezte el. Hegedűsként Zsolt Nándor, Kemény Rezső és Szerémi Gusztáv növendéke volt, zeneszerzés szakon pedig egyaránt nevelte az idős Koessler János és az egyre megkerülhetetlenebb tanáregyéniséggé váló Kodály példája. Karmesteri pályafutását a Székesfővárosi Zenekar élén kezdte (az együttes később az Állami Hangversenyzenekar, majd a Nemzeti Filharmonikusok nevet vette fel), míg karnagyként az oratorikus repertoár két nagy fővárosi kórusát, a Budapesti Egyetemi Énekkart és a Palestrina Kórust vezette éveken át. Emellett tanított a Zeneakadémián, sőt Kolozsváron zeneigazgatóként is tapasztalatokat szerzett a háború évei alatt, amikor az egymást követő két bécsi döntés határrevízióinak értelmében átmenetileg a budapesti kultúrpolitika határozott az erdélyi zenei élet személyi kérdéseiről is.
Mindezek után Szeged erős lelket és rettenthetetlen fantáziát igénylő feladatnak bizonyult. Bár Vaszy saját visszaemlékezései szerint a demokratikus formák teljes mellőzésével került a városba, pusztán annak köszönhetően, hogy kolozsvári tevékenységét Kodály ezzel az új feladattal kívánta honorálni (mellőzve a szegedi zenekart tíz évig dirigáló Fricsay Ferencet), a nehézséget mégsem ez okozta, hanem a háború után maradt romok eltakarítása. Szegeden ugyan csaknem egy éve, 1944 októbere óta béke volt már akkor, a gazdasági összeomlás következtében Vaszynak mégis úgy kellett énekeseket keresnie, betanítania, repertoárt terveznie, hogy közben szó szerint az utolsó szögig mindenről neki kellett gondoskodnia. Az adott körülmények között zenei kérdésekkel foglalkozni cseppet sem volt egyszerű dolog, mert, ahogyan egy 1979 márciusában készített interjúban visszaemlékezett, "olyan repertoárt kellett kialakítani, amin az énekeseim megtanulhatják az operát, a közönség pedig beszokik az operába és megszereti. Az első előadásunk 1946 márciusában a Carmen volt" - mesélte. - "Utána csináltuk a Rigolettót, a Pillangót és a Toscát. Akkor rettenetes állapotok voltak; infláció, a pénznek semmi értéke. Nem volt villany a városban. A színházban sem. Erre vettünk egy hathengeres Fiat-motort, abból csináltunk egy aggregátort, és az annyi áramot tudott szolgáltatni, hogy a színpadi részt, irodákat és a próbatermeket be tudta világítani. És így voltunk egészen addig, amíg nem konszolidálódott a helyzet."
A már-már mesebeli, filmjelenetekre emlékeztető erőfeszítések ellenére azonban a konszolidáció nem tartós fellendülést hozott, hanem egy minisztériumi tollvonást, amely 1949-ben gyakorlatilag egyik napról a másikra megszüntette a társulatot. Vaszy csak nyolc év múlva, 1957-ben kapott újra színházigazgatói pozíciót Szegeden, akkor azonban újult erővel vetette magát a munkába. 1958-ban megalapította a város első, oratóriumok előadására specializálódott énekkarát, a Szegedi Zenebarátok Kórusát (amely azóta a Vaszy Viktor Kórus nevet viseli), Szegedi Szimfonikus Zenekar néven önálló városi intézménnyé szervezte a színház zenei együttesét, és 1959-ben részt vett a Szegedi Szabadtéri Játékok hagyományának újraélesztésében is, amely akkor már húsz éve tetszhalottnak látszott. (Az eredeti kezdeményezés ötletgazdája egyébként állítólag maga a strandszépségversenyek zsűritagjaként is elkötelezett közéleti szerepet vállaló Juhász Gyula volt még 1926-ban, de a négy évvel később induló első vállalkozást idővel maga alá temette a háború.)
A visszatért zeneigazgató lassan legendává nőtt a városban. Énekesei és zenészei csodálták kitartását és szigorúságát, amellyel mindenáron ragaszkodott elképzeléseinek a lehető legideálisabb megvalósításához, attól sem riadva vissza, hogy negyvenhat zenei próbát követeljen meg a Falstaff 1973-as előadásához, de ugyanúgy lenyűgözte őket sokoldalú műveltsége is, amely a zene mellett az űrkutatásra, a matematikára, a csillagászatra és a művészettörténetre is kiterjedt. Gregor József nekrológja szerint könyvespolca alján helyet kapott egy összerakásra váró kisvasút is; Vaszy már a győri Vagongyárba is azért szeretett járni karnagyként az ötvenes években, mert villanyvonattal utazhatott.
Noha vezényelni állítása szerint nagyrészt intuitív módon tanult - mint kissé kíméletlenül megfogalmazta, annak idején a Zeneakadémián "Kun Laci bácsinak az egész dologról fogalma sem volt" -, előadóművészi elképzeléseinek következetessége mély tiszteletet ébresztett társulata tagjaiban, akik szinte tanáruknak tekintették. Annak ellenére, hogy eredetileg hegedűművésznek és zeneszerzőnek készült, élete jelentős részét dirigensként töltötte, pályájának bölcsen egyszerű tanulságát pedig így foglalta össze: "Nem szabad elfelejteni, hogy nem a karmester játszik, hanem a zenekar. A karmester irányít. Ez a titok." 1979. március 12-én próba közben érte a halál.
hírlevél
