A közönség belép a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, hogy megnézze-meghallgassa a mágikus-mitologikus Tavaszi áldozatot. Rendes szokása szerint kezébe veszi a műsorfüzetet, és csodálkozva látja, hogy kap egy 3D-s szemüveget is mellé. A színpadon ül a teljes zenekar és ott van egy, egyetlenegy táncos, akit láthatatlan módon vesznek körbe a 3D-s kamerák. Az előadás az első pillanatban mintha rábólintana a darab szláv eredetére: a táncos felfesti a helyszínt, vörös vonalakkal a nézők feje fölé rajzolja a glagolita írás betűit.
Teste formát ölt, és sokszorozódik, egy adott ponton az alkarja önállósul, és teljes testté válik. Egy másik pillanatban a termet valóságos hóvihar tölti meg, épphogy el nem nyeli a nézőket. Nem is hópelyhekből jön létre, hanem a táncos pörgő testéből alakul ki. „A technika maga az Avatarhoz hasonlít" - mondja Klaus Obermaier, - a lényeg azonban épp a különbség: itt nem előre rögzített, hanem élő, eleven képekkel dolgozunk." Obermaier 21. századi technikával létrehozott Tavaszi áldozata az újnak, a lehetségesnek, a jövőnek az eredeti alkotás szellemében létrehozott metaforája.