Alig két évszázada még magától értetődő volt, hogy a hangszeres virtuóz zenét szerez, de legalábbis kiválóan improvizál, a zeneszerző pedig vezényli az udvari zenekart és ha kell, koncertmesterként vagy a billentyűk mellett is boldogul. Azóta nagyot fordult a világ.

- Aki hangszerel, egyúttal zenét is szerez? 

- Bizonyos szempontból igen, de azért szögezzük le: a hangszerelés még nem zeneszerzés, habár megfelelő hangszerelési készség nélkül aligha fog valaki is jó szimfonikus művet írni. Persze kivételek mindig akadnak, például Schumann, aki közel sem bánt annyira ügyesen a zenekarral, mint mondjuk Brahms. Ugyanakkor a legnagyobb opuszok közös ismérve, hogy a hangszerelés elválaszthatatlan a zenei szubsztanciától: minden arra íródott, amire kell, és máshogy hangszerelve már nem lenne olyan jó. De Stravinskynak is igazat adok, a legjobb hangszerelők nem feltétlenül a legnagyobb zeneszerzők is egyben - mondjuk az több, mint furcsa, hogy a fenti kategóriába Ravelt is besorolja.

- Máshonnan nézve viszont úgy tűnik, hogy a legjobb művek a legtürelmesebbek az átiratokkal szemben... 

- ...igen, mert a zene lényege, szubsztanciája - Richard Strauss szavaival élve: az "elsődleges zenei gondolat" - a legfontosabb. Ám ha ez a gondolat nem válik akusztikus élménnyé, hiába minden. A hangszerek felett álló, abszolút zene talán legismertebb példája Bach mesterműve, a Kunst der Fuge - de nem hinném, hogy Bach ne gondolt volna ennek hangszeres megvalósítására. Rengeteg olyan zene van ugyanakkor, amelynél evidens, hogy jelenleg közkézen forgó formájukba csupán a körülmények vagy a célszerűség követelményei kényszerítették. Ilyenek például azok a zongoradarabok vagy dalkíséretek, amelyek egyértelműen szimfonikus ihletésűek, vagy azok a fiatalkori művek, amelyekben a szerző még nem elég ügyes a szimfonikus hangzás kezeléséhez. Az előbbire jó példa Liszt Obermann völgye című zongoradarabja, amiből lehetetlen nem kihallani a szimfonikus zenekar színeit: az első taktusokban a csellókat, akik később a fuvoláknak adják a dallamot, aztán a rezes állásokat stb. Vagy Ravel Couperin sírja című zongoraműve, amelyből később maga a szerző készített zenekari átiratot és kijelentette, hogy már a komponálás kezdetén hallotta a zenekari színeket. Az utóbbira: Bartók fiatalkori zongoraműveinek jó része - például az első Elégia, a Siratók vagy a fiatalkori Négy zongoradarab -, ha igazolhatóan nem is, de érezhetően szimfonikusak, az elképesztő nehézségű balkéz-szólamok és a sokszor zongoraszerűtlen faktúrák - egy zongorista-zeneszerzőnél! - mindenesetre erre utalnak. Rahmanyinovnál is hasonló a helyzet: késői dalaiból azért készítettem annyi hangszerelést, mert oly mértékben megközelíti a zongora lehetőségeinek határait, hogy a kottaszöveg maga zenekarért kiált. 

- Mi célból születtek az átirataid? 

- Az átiratokat elsősorban a zenekari repertoár bővítéséért kezdtem készíteni. Olyan játszanivalót akartam adni a zenekar kezébe, amelyet nem terhelnek tradíciók és áltradíciók: így sokkal könnyebben, kisebb felelősséggel és rossz beidegződések nélkül lehet megtanulni egy stílust. Tehát ez a munka kettős haszonnal jár: egyfelől új - vagy méltatlanul elfeledett - darabok kerülnek a repertoárra, másfelől az együttes ezeken a műveken keresztül sokkal alaposabban megismeri az adott szerző nyelvét. S még valami: utána a remekművekhez is "frissebb füllel" nyúl az ember. 

- Hogyan kerül egy-egy mű célkeresztbe? 

- Nem keresem, válogatom tudatosan a darabokat - valahogy ugyanúgy, ahogy egy fogadáson sem tudatosan, hanem véletlenszerűen ismerkedem az emberekkel. Fatalista vagyok: azokkal a darabokkal - és emberekkel -, akik fontosak, úgyis egymásra találunk. Hinni kell abban, hogy a feladatok megtalálnak. Néha, egy felvételt vagy egy jól sikerült koncertet követően, a teremtés másnapján érzi magát így az ember: ilyenkor talán egy-két napig azon aggódik, hogy többé nem talál újabb, méltó kihívásra - de aztán a harmadik napon valami újra elkapja az embert. Mint a szerelem - kiszámíthatatlan. És van ebben egyfajta ciklikusság is: bizonyos szerzők, feladatok újra és újra előkerülnek az ember életében, s újabb és újabb megfejtenivalót, kihívást kínálnak. 

- Papíron vagy számítógépen dolgozol? 

- Tíz évvel ezelőtt, az első hangszereléseim készítésekor már elég jól bántam a számítógépes kottaszerkesztőkkel ahhoz, hogy azonnal a végleges kotta elkészítésével kezdjem a munkát. A borzalmas hangú MIDI-hangzást ma már megtanultam becsülni: egyrészt fejleszti a hangszínérzéket - épp tökéletlensége miatt -, másrészt hihetetlen kemény diszciplinát nyújt az embernek a különböző ritmusok halálpontos eljátszásával. Az első hangszerelések visszahallgatásának eredménye elképesztő volt: a zene olyan rejtett összefüggései kerültek elő, amelyekre a zongora mellett sohasem bukkanhat rá az ember. Ezen felbátorodva egyre nagyobb kíváncsissággal és gondossággal folytattam... 

- A legtöbb hangszerelésed Bartók és a francia impresszionisták - Debussy és Ravel - műveire készült: miben azonos és miben tér el a fiatal Bartók és Debussy, illetve Ravel hangszerelése? 

- Még ez utóbbi kettőé is teljesen más: Debussy partitúrája polifonikusabb, transzparensebb, ugyanakkor bonyolultabb. Ravelé konvencionálisabbnak tűnik, de finomabban kimunkált - és jobban szól. A raveli kottaképre ránézve az ember úgy érzi, hogy minden a helyén van, hogy ő maga is pont így csinálta volna - ha Debussyt vesz a kezébe, nem szűnik meg csodálkozni. Ennyiben több, izgalmasabb számomra, mint Ravel. Nem szégyen bevallani: Bartók eleinte meglehetősen ügyetlenül bánt ezekkel a zenekari színekkel, részben valószínűleg azért, mert ő mégiscsak a germán iskola, elsősorban Strauss örökségét kapta. Érdemes egymás mellé tenni három, hangzásában hasonló műrészletet: a II. szvit harmadik tételének végét, a Két kép első tételének harmadik harmadát és az op. 12 első darabját. Az első egy önálló hangú, kész zeneszerzőt mutat: ugyan mit kellene tanulnia Debussytől? A másodikban azt érezzük, hogy de bizony, volna mit tanulnia..., a harmadikban pedig azt, hogy igen, már megtanulta, amit az impresszionistáktól lehetett. 

- Mennyiben segíti a zeneszerző Kocsis a karmester Kocsis munkáját? 

- Rengeteget - ahogy a zongorista énem is. De téved, aki ezt fedezéknek véli: senki sem áltathatja magát azzal, hogy akár a leggondosabb háttérmunka pótolhatná a koncert pillanatának varázsát, felelősségét. Ha nem izzik a levegő, ha nincs katarzis, ha nem sikerül átadnom azt az élményt, amit számomra az adott zene jelent, akkor vesztettem. Egy igazi előadóművész tehát mindent megtesz a szöveg minél tökéletesebb megismeréséért, de ha a koncert pillanatában még mindig egy koncepciót vezényel és nem a zenét, akkor könnyen analízis jellege lesz az előadásnak, és szinte törvényszerűen unalomba fullad. Karmesterként soha nem foglalkozom zenén kívüli dolgokkal: ilyenkor érdektelen, hogy mennyire vagyok járatos a mű előéletében, hogy jó barátom-e a szerző, vagy hogy az adott gesztusommal, mimikámmal milyen látványt nyújtok. A pódiumon engem csak egy dolog érdekel: a zene.

Az interjú a Müpa Magazin 2007. március-áprilisi számában jelent meg, a 2007-es április 7-i koncert kapcsán.