Sáry László, Jeney Zoltán, Vidovszky László és Kocis Zoltán (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea)
Nemzeti tragédia, mert a magyar zeneélet színvonalát alapvetően meghatározó majdani előadások már soha nem valósulnak meg. Nemzeti tragédia, mert Kocsis Zoltán a XX. századi magyar zene második felének vitathatatlanul legnagyobb zenei tehetsége volt. És nemzeti tragédia azért is, mert ennek a tehetségnek a természete is egyedülálló volt.
Pilinszky ír a zsenialitás két fajtájáról, egyik az abszolút tehetségtelen – Dosztojevszkij –, aki folyton küzd, a másik az abszolút tehetség, akinek minden sikerül – Mozart. Kocsis Zoltán Kurtágot is olyan magától értetődő természetességgel játszott mintha Mozart volna. És fordítva.
Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Vidovszky László, Sáry László, Kocsis Zoltán és Eötvös Péter (Fotó/Forrás: Huszti István)
Senki a világon nem tudott Bartókról annyit mint ő, és már nem is fog!
Ő még Kodály és a többi kortárs révén a legtermészetesebben és a leghitelesebb módon kapcsolódhatott az örökséghez, amit ugyanakkor az utókor teljes tudásával és eszköztárával tudott felmutatni.
És mennyivel kevesebbet tudnánk nélküle Rachmaninovról, Richard Straussról, Schönbergről. Vagy Jeneyről.
Vannak, akiknek a jelentőségét pusztán az életművük határozza meg, függetlenül attól hogy sok vagy kevés. Bach, Webern. De vannak, akik valami mást, többet jelentenek a számunkra:
valakit, akinek a puszta jelenléte is képes segíteni.
Aki bármikor képes jó ügyek mellé állni, harcolni, akivel szemben minden erő hatástalan. Akinek a puszta jelenléte bátorságot ad másoknak is, jobbik énük kibontására készteti őket.
A szabadság dimenzióinak az érzete.
Nem egy ideologikusan meghatározott szabadságé, hanem ahol a korlátokat legfeljebb az univerzum legmélyebb törvényei jelentik.
Legnagyobb sikereimet köszönhettem neki. Hogyan tudnék bármit is elfelejteni...
hírlevél
