Halvány fogalmam sincs, hogy másnap délelőttre egyáltalán be volt-e tervezve próba. Ilyen távlatból már egyébként sem érdekes. De az előző napi események miatt aludtam volna, mint a bunda, ha nem ébreszt föl a telefon. Mikor Bruno felvette a kagylót, rögtön éreztem, ki lehet a vonal túlsó végén. Persze engem kért, hogy elmondhassa, mennyire élvezte a Moulin Rouge műsorát; hogy milyen színes, szórakoztató s még hozzá progresszív is! Fogalmam sincs, mit érthetett ez utóbbi alatt. Miután letettem a telefont, másodpercekig csak néztünk egymásra Brunóval, míg egyszerre robbant ki belőlünk a röhögés. Hát valóban: erre a lehetőségre senki sem gondolt tegnap. De kinek jutott volna eszébe, hogy Richtert a Montmartre-on keresse?

No de a fő, hogy megvan, gondoltuk. Szemüveg - hát az nincs (Bruno még fél év múlva is talált üvegcserepeket a lakásban, én pedig ma is őrzöm a keret megmaradt darabját), de csak kell lennie valami tartalék okulárénak. Ezt is csak gondoltuk. Minthogy Richter a lakásba még csak visszajönni sem volt hajlandó, kétségbeesetten kerestük a gyakorlási lehetőséget, de sikertelenül. Dacára a számtalan párizsi barátnak és tisztelőnek, pillanatnyilag egyetlen erre alkalmas helyszín sem akadt, tehát Richter úgy döntött, hogy még aznap visszamegy Tours-ba. Természetesen mi is követtük. Az úton sehogy sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán ez az egész párizsi felutazás nem csupán azért történt-e, mert Richter mindenképpen látni akarta a Vörös Malom műsorát, amelyet egy sikeres próba után is megnézett volna?* De post factum bele kellett törődnünk a megváltoztathatatlanba, csak sajnálatos, hogy hajnalig hiába silbakoltunk a Hotel George V. portáján.

Tours-ban sem tudtunk éppen ideális körülmények között gyakorolni, de legalább nem zavartak minket, azt leszámítva, hogy egy ízben fűégetés miatt formálisan ki kellett menekülnünk a házból a felcsapó lángok és a füst elől. Érdekes, ezt a kalandot Richter sokkal empatikusabban élte meg, mint a párizsi affért - igaz, most már nem volt mit és hová odavágni. A szemüveg-mizéria továbbra is fennállt, tehát a fesztiváligazgatóság soron kívüli sürgősséggel rendelt egy szemüveget Richternek, aminek elkészültét a főpróbára ígérték. Ez másnap reggel be is következett: valóban megérkezett - egy hoteluniformisba öltözött boy ezüsttálcán(!) hozta - a várva várt optikai segédeszköz. Előtte volt egy kis afférunk Richterrel. Én ugyanis nem nagyon szerettem a Yamaha-zongorák hangzását abban az időben (ez a véleményem megváltozott azóta) és erősködtem a Steinway-n történő játék mellett, amit Richter elfogadott, így Steinway-n kezdtük a próbát. Ám egyszerre csak elpattant az egyik húr. Richter reakciója egyértelmű volt, noha egy szót sem szólt. Nem lévén más, csak Yamaha-szakember a közelben, szinte magától értetődő volt, hogy a próbát most Yamaha-zongorán folytatjuk (így történt, hogy Richterrel Steinway-n mindössze egy tíz perces próba erejéig tudtam együtt muzsikálni). De az a hangoló is... Lelőtt harci gép pilótája nem katapultál olyan sebességgel, ahogy felugrott a székből, amint meghallotta az elpattanó húrt, ráadásul, ha jól emlékszem, basszushúr volt és én szakítottam el. Szó nem lehetett semmiféle javításról, a Steinwayt, mint halálra sebzett elefántot, eltávolították a porondról.

Jó, akkor hát folytassuk Yamahán. A szemüveg-probléma azonban korántsem oldódott meg véglegesen. Ugyanis a keret - túl laza lévén - folytonosan lecsúszott Richter orrán és már önmagában véve emiatt sem lehetett zavartalanul próbálni. Egy ideig Bruno próbálkozott, hogy - ez különösen akkor volt izgalmas, amikor én játszottam a secondot, mert keresztül kellett rajtam nyúlnia - vissza-visszanyomja Richter orrára a szemüveget, de az egyszer csak leesett a földre, ott Richter még jól megtaposta, megadva neki a kegyelemdöfést, miközben játszottunk tovább. Mindkettőnket rázott közben a görcsös nevetés; abban az időben kevésbé tudtam magam fegyelmezni, mint manapság,** ha egyszer elkapott, percekig képtelen voltam bármit is csinálni a rohamszerű kuncogáson kívül. De mindennek vége szakad egyszer, a szemüveg-kérdés több, eredménytelen kísérlet után megoldást nyert, mi pedig készen álltunk a hangversenyre.

Ha azt mondom, este semmi különös nem történt, nagyképűnek fognak tartani. De nem ezért nem mondom. Ott helyben olyan olajozottnak, annyira kicsiszoltnak tűnt minden hang, frázis, formarész-kapcsolódás, hogy eszembe sem jutott: esetleg hibázhatunk, közbejöhet előre nem látott esemény - sőt a szemüveg-históriát is elfeledtette velem a zene. Semmit sem éreztem, ami azt sugallta volna, hogy erre vagy arra a pillanatra különösen emlékeznem kellene. Egyetlen gondolat azonban határozottan végigvonult az egész koncerten: ezt a zenét, ha évszázadokig élnék is, akkor sem tudnám megunni. Pilinszky János is eszembe jutott a maga határtalan Schubert-szeretetével (már az 1975-ös fesztiválon fölhívta a figyelmemet néhány Boulez-vezényelte "elfeledett" darab belső értékeire), valamint a biztonsággal, amivel a már akkor érezhető túlkínálat közepette is tévedhetetlenül rátalált éppen erre a szerzőre. Schubertről ugyanis hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. A bécsi klasszika nagy triásza mellett ritkán jut eszünkbe negyedikként, ugyanakkor a romantika nagyjainak felsorolásából is gyakran kimarad. S ezt kizárólag zenéjének "köszönheti". Ha az előbbi csoportba soroljuk: paradoxon, de voltaképpen ő az egyetlen született bécsi a burgenlandi Haydn, a salzburgi Mozart és a bonni Beethoven ellenében. A romantikába pedig valahogy nem "fér be" alapvetően klasszikus szemléletével, szimplifikáló hajlamával, tradíció-követésével, Beethoven-imádatával. Talán külön és csakis az őáltala megteremtett világ alapján kellene közeledni hozzá, és nem pedig belegyömöszölni ebbe vagy abba a fiókba - s ez a megállapítás csak egyetlenegy a Richtertől kapott, életre szóló útravaló tanulságaiból. A direkt hatás is nagyon erős volt: a háromheti intenzív munka eredményei kézzelfoghatóvá lettek, amikor kezdtek a játékomból vissza-visszaköszönni olyan megoldások, amelyekhez biztosan nem folyamodtam volna azelőtt. És nem is okvetlenül Schubert műveinek előadásakor. A következő koncertfellépésemkor például - a párizsi Salle Pleyelben játszottam Ferencsik János vezényletével, a Nouvel Orchestre Philharmonique közreműködésével Liszt: Esz-dúr zongoraversenyét - határozottan éreztem: ha nem is lényegileg, de mégis megváltozott a billentésem, erősebbé, határozottabbá vált, ugyanakkor észrevettem, hogy kevésbé csábítanak már a felesleges vagy az annak ítélt utánaengedések lehetőségei. Ellentmondásosnak tetszik, de a közös munka híján nem láttam volna meg a richteri színgazdagság mögött felsejlő alapvetően purista hozzáállást.

Mindeme hatások feldolgozása természetesen öntudatlanul zajlott; utólag visszagondolva sem emlékszem, hogy bármi konkrétumot megfogalmaztam volna akár saját magam számára akkoriban. Ám ez mellékes. Az állandóan vibráló benyomásokat nem lehet elnyomni, azok jelenléte élő valóság. De hol vagyunk még az összegzéstől? Egyelőre ott ülünk a tours-i Nagyszínházban, elbűvölten hallgatva Dietrich Fischer-Dieskau és Richter Schubert-estjét. Nem is az előadott művek tökéletessége tűnik fel elsősorban, hanem a drámai erő, ami már az első dalt (Versunken, D 715) hallva is legalább mahleri mélységekbe vezet. Persze, Goethe - gondolhatnánk, de a koncert többi, sőt minden egyes száma ugyanolyan telitalálat.

Nem is tudom, mit emeljek ki, de a legmaradandóbbnak talán a Fischerweise megszólaltatását éreztem. Még ma is magam előtt látom Fischer-Dieskau pazar kiállását, oldalán Richterrel, aki a dal kíséretében maga a természet örök mozgása és megállíthatatlansága. Elkoptatott szó, mégis azt mondanám, felejthetetlen. Fölöttébb mulatságos pillanat volt, amikor a koncert utáni gratulálásnál Fischer-Dieskau Monsingeon-t, mint édesapámat üdvözölte.

Másnap ebéd Boille-éknál; Richterék - ezalatt Nyina Lvovnát, a Maestrot és Mary nénit*** kell érteni - is hivatalosak. Az idő csodálatos, a kerti asztalra felszolgált menü kitűnő, jól belakunk s főleg beborozunk, a hangulat az ebéd végére igen emelkedett, a fotók tanúsága szerint is. A második képre Richter később írt; ha egy kép nem tetszett neki, egyszerűen áthúzta, ezzel is tanújelét adva, hogy a lehető legszigorúbb kritikusa önmagának. Úgy emlékszem, ebéd után gyakorlást tervezett, de az elfogyasztott italmennyiség még az ő fizikumát is regenerálódásra sarkallhatta, mert az egész délutánt végigaludta. Majdnem lekéstük Elisabeth Söderström koncertjét, amelyet a Grange-ban tartottak. A zongoránál Paul Hamburger. Ismertem már az énekesnő Vladimir Ashkenazy által kísért Rachmaninov-dalait, ezért nagy várakozással tekintettem az est elé. De micsoda csalódás! Csupa remekmű, csapnivaló előadásban. Érdemes felidézni Richter naplórészletét: "Nem egészen világos, hogy miért, de a Schubert-koncerthez [Söderström] olyan ruhát viselt, amelyet hátul egy óriási pillangó díszített. Semmi sem volt jó, amit csinált, és nagyon rosszul énekelt. Állítólag a koncert után sírva fakadt. Ami a zongoristát illeti, jobb lenne, ha kolbászt vagy hamburgert árulna az utcán. A szünetben Mary nénémmel ('Mondd el Szvetyik, mi volt rossz?') és Nyinával együtt elmentünk." Én nem mentem el, végighallgattam, jobban mondva végigszenvedtem az estét, nem utolsó sorban Brunónak a fülembe sugdosott, az énekesnőre nézve nem éppen hízelgő kommentárjainak "kísérete" miatt. Világosan emlékszem az egyik ráadásra (An Sylvia, D 891), tehát a Richterék által otthagyott második rész valamivel jobban sikerülhetett. Ez volt az utolsó estém a fesztiválon, Richtertől el sem tudtam búcsúzni. Pedig szívesen meghallgattam volna még egyszer közös estjüket Fischer-Dieskauval, hiszen azt másnap megismételték, ismét az operaházban. De sajnos mennem kellett tovább.

* Amikor  később megemlítettem neki, hogy a Folies Bergère-ben kivételezett bánásmódban lett volna része (akkor még Michel Gyarmathy, magyar származású díszlettervező volt az igazgató), hevesen tiltakozott, mondván, hogy azt a műsort ismeri és nagyon nem szereti. Tehát máskor is megfordult ezeken a helyeken, a miliő nem volt számára ismeretlen.

** Az igazat megvallva, ma sem nagyon tudom.

*** Mary néni Sz. Richter édesanyjának, Anna Pavlovnának húga, Tamara/Dagmar Pavlovna Moszkaljova. 1924-ben Lipcsében saját illusztrációival mesekönyve jelent meg, melyet unokaöccsének, Szvetik Richternek ajánlott. A II. világháború befejezése után fiával és Nyikolaj bátyjával együtt el kellett hagyniuk a Szovjetuniót. Előbb németországi táborba kerültek, onnan az Egyesült Államokba utaztak, ahol Boston közelében (Somerville) telepedtek le. Külföldön Tamara felvette a Moszkaljov-család német ágának nevét (Dagmar von Reincke). 1977-ben Szvatoszlav. Richter nyugat-európai körútra hívta meg szeretett nagynénjét, Mary nénit. Ez volt az utolsó találkozásuk. [Egy barátság levelei Szvjatoszlav Richter és Nyina Dorliak levelei Fejér Pálhoz (1954-1997) * 2015 Rózsavölgyi és Társa]                                                                                                                                                      

Kocsis Zoltán cikksorozatának kilencedik részéért kattintson ide!

Kapcsolódó

Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel IX.

Szvjatoszlav Richter március 20-án, éppen száz évvel ezelőtt született. Az évforduló alkalmából a Fidelio.hu sorozatot indított, amelyben Kocsis Zoltán eleveníti fel egy-egy személyes, Richterhez fűződő emlékét. Az utolsó közös fellépés. MAGAZIN