Néhányszor megkérdeztem Richtert, miért nem disszidál, miért nem hagyja ott a Szovjetuniót, amikor tárt karokkal fogadják mindenütt? A válasz minden esetben egyértelmű volt: ő csak ott tud élni Moszkvában, kell neki az orosz tél, a nyelv, az atmoszféra, ami sehol máshol nem található meg, egyszóval hazájának tekinti Oroszországot, akármilyen vezetés irányítja is azt. Különben is akkor és oda megy, amikor és ahová akar. Mivel valahogy hasonló státuszban érezhettem magam, nem nagyon firtattam tovább a dolgot. A haza fogalma elvégre szent, de Richter mégiscsak németnek vallja magát, akkor hogy is van ez? Milyen nyelven számol, álmodik, káromkodik? Ami az utóbbit illeti, többször meggyőződhettem róla, hogy oroszul. Ugyanakkor tanúja voltam, ahogy környezetében nemegyszer kijavít rossz németséggel megfogalmazott mondatokat. Szerinte Oroszországban németnek, nyugaton orosznak számított. Karajan meglehetősen sértő mondata - "Ha maga német, akkor én kínai vagyok" - mögött azért van valamelyes igazság. Richter orosz identitása igen erős volt, egész viselkedése, beszédstílusa, mimikája, a keletről érkezők "faragatlanságát" tükrözte; puszta megjelenéséből senki nem sejtette, hogy több ezer óra zenét és még ki tudja, mi mindent "tárol" a fejében. Hazánkban nem nagyon ismerték a múltját, nem különösebben foglalkoztak nemzetiségi hovatartozásával, apjának tragikus sorsa pedig szigorúan tabutéma volt, azt csak néhány beavatott ismerte s ők sem pontosan. Bruno Monsaingeon állhatatosságának - s talán az elmúlás előérzetének is - volt köszönhető, hogy Richter végül is "vallott" legbelső titkairól, a zenéhez és a világhoz való viszonyáról, olyan őszinteséggel, amit a pódiumon folyton-folyvást, a pódiumon kívül viszont nem mindig gyakorolhatott.
Egyelőre azonban messze vagyunk ettől. Hál' Istennek, Richter nem felejtett el minket, 1985 januárjában megint jött. Szerencsére én is itthon tartózkodtam, gyakorláson kívül semmi dolgom nem volt a hónap folyamán. A kiváló brácsaművészt, Jurij Bashmetet, aki ez alkalommal vele jött, természetesen ismertem már, sőt hallottam is néhányszor. Összesen kétszer léptek pódiumra, az első estén az Operaházban Bashmet csupán Hindemith F-dúr szonátájában működött közre, ezt aztán másnap is eljátszották a Vigadóban. Ezen a koncerten vitathatatlanul Debussy tíz prelűdje volt a szenzáció. Volt már róla szó, hogy bizonyos "népszerű" művektől Richter berzenkedett, a Lenhajú lány és a Minstrels ez alkalommal is kimaradt a sorozatból.* De bőven kárpótolt ezért a hiányérzetért maga az előadás! Nem is tudtam, mire figyeljek jobban: a hangzás kaleidoszkópszerű átalakulására-e, vagy arra, hogyan idézi elő ezt Richter, a maga százegynéhány kilójából esetenként egy gyufásdoboznyi súly ráeresztésével? Hihetetlen élményt jelentettek a pillanatok, amelyekre ma is tisztán emlékszem: a Delfoszi táncosnők lefelé haladó két akkord-sorozata, a Vitorlák méltóságteljes békéje, a Szél a síkságon hirtelen felsüvítései (látszott Richteren, hogy élvezi a technikailag igen nehezen megoldható pillanatok kihívását), a Baudelaire-darab - «Les sons et les parfums tournent dans l'air du soir» - végének már-már földöntúli visszhangjai. Anacapri dombjai után megtörik a varázslat, Richter felpattan és kirohan. Mi persze tapsolunk, mint a bolondok. Aztán folytatódik a koncert: olybá tűnik, mintha Richter talpa alatt reccsenne a hó a következő darabban... de nem is folytatom a leírást, a szavak úgysem érnek fel Debussy kifejezési módjához. Természetesen a ráadások is Debussy-művek.
Richter ez alkalommal nem menekült el a gratulálók elől (pedig az Operaházban vannak rejtekutak!), Bashmettel együtt türelmesen várta a gratulálókat. Lehet, hogy kicsit meglepődött, amikor meglátta a kezemben a fényképezőgépet, bár ebben az időben már fotózni is hagyta magát.
Időközben némi ügyességre tettem szert a fényképezésben és feltett szándékom volt, hogy Richterről a koncert után készítek néhány fotót. Hát ez nem jött össze, annál többet "lőttek" (ahogy a fotósok mondják) a többiek. A koncerten Fischer Annie is jelen volt, nem csoda, hogy kattogtak a gépek; mintha valami szövőgyárban lettünk volna.
Magától értetődően Fejér Gábor - Fischer Annie "házi" fotósa, aki azóta sok, rendkívül szép fényképalbummal ajándékozott meg minket - is jelen volt és számos kockát készített. Bizonyára nem sértődik meg, ha a legmulatságosabbakból e helyütt közreadok egy párat, nem hinném, hogy valaha megjelentek volna. Sajnos egyáltalán nem emlékszem a beszélgetésre, ti. hogy miről is magyarázott a Mester, minek a méretét próbálta meg érzékeltetni; mindenesetre a képaláírások kitalálása megérne egy pályázatot. Amikor a fotósok harci kedve némileg csillapult és Richtert végre megkérdezhettem, miért nem játszotta a Debussy-prelűdöket egyvégtében, így felelt: "Pihennem kellett egy kicsit, lehetetlenség ezt az intenzitást egy teljes félidőn át tartani." Milyen érdekes: mondja ezt az a művész, aki éppen játékának intenzitásával tud egy egész közönséget a székhez szegezni, akire egyszerűen lehetetlen nem odafigyelni.
Másnap a Vigadóban Richter nem játszott szólót, az egész estét brácsa-zongora szonáták töltötték ki. Erről a koncertről csak a Magyar Hírlap számolt be, a többi kritika az operaházi fellépésről ontotta a szuperlatívuszokat - kivéve talán a MUZSIKA kritikusát. Sajnáljuk, hogy a műsoron nem hangzott el legalább egy Brahms-szonáta? Ne sajnáljuk. A hangverseny egyike volt azoknak, ahol Richter különleges kedvvel, a számára szokatlanul izgalmas feladattól hajtva páratlan energiával játszotta végig a műsort. Meg kell, hogy mondjam: Bashmet mindvégig méltó partnernek bizonyult, minden tekintetben. A közönség áhítatos csendben hallgatta végig a produkciókat, de a tapssal sem fukarkodott. Pedig a műsor nehezen emészthető, nem túl gyakran játszott darabokból állt. Még Hindemith műve tetszett a legnapsugarasabbnak Britten Lachrymae-jának elégikus hangvétele és Sosztakovics már a közeli halál bélyegét magán hordó szonátájának a szerzőre jellemző pesszimizmusa mellett. Nagymértékben Bashmetnek köszönhető, hogy egy ilyen komor hangvételű este után a művész-szobában a hangulat teljesen felszabadult, rengeteget bolondoztunk[**] és nevettünk. És végre maradéktalanul kiélhettem fotózási hajlamaimat, "kollégáim" zavaró jelenléte nélkül:
Nem emlékszem, kinek a fejéből pattant ki a három cigaretta ötlete, de az a benyomásom, hogy maga a Mester vetette fel. Talán valami különlegeset akart adni magából koncerten kívül is. Tulajdonképpen igen mókás tudott lenni, de közvetlenül a cigarettás sorozat előtt ilyen is volt:
Megfigyelhető, ahogy Bashmet beilleszti Richter ujjai közé a cigarettákat. Ha erre a képre is kiírnának egy aláírás-pályázatot, az én verzióm így hangzana: "Pável, holnap pedig igenis Lvovig viszel, nem pedig csak Uzsgorodig, mint a múltkor!" Ami különben nonszensz, mert ez alkalommal Bashmet volt a sofőr, saját autójával hozta-vitte Richtert. Fejér Pali - mert ő Pável - ebben az időben is hihetetlen türelemmel viselte el barátja szeszélyeit, rigolyáit, nem egyszer meggyőzve őt pillanatnyi elhatározásának ellenkezőjéről. Azt hiszem, azon kevesek egyike volt, akikre Richter minden körülmények között hallgatott, akiknek véleménye, értékítélete mértékadó volt számára. Igazi barátság volt ez, mindenfajta számítás és számonkérés nélkül, pontosan olyan, amilyennek Pilinszky a barátságot leírja. A csoportképről természetesen az aggódó tekintetű Fejér Pali sem hiányozhatott:
Ha emlékeim nem csalnak, ő is csinált egy-két kockát az "eseményről". A két koncertről egyébként én is írtam, ha nem is kritikát, de valamiféle beszámolót, amelyben Richter művészi alapállásának fontosságát hangsúlyozom. Ma is úgy vélem, hogy a mű, a zeneszerző gondolatainak, kódolt üzeneteinek megfejtése (dekódolása) az első, utána jöhet a fizikai munka, amelynek során kiderülhet esetleg jóval több vagy egészen más a műről, mint ahogy azt eredetileg gondoltuk. Teljesen elhibázott prekoncepció a tökéletesség megcélzása. Ha csak ezt tartjuk szem előtt, szép lassan meghal a darab a kezünk között, miközben az amúgy is elérhetetlent hajszoljuk. Richter hetvenedik születésnapja pedig alkalomnak kínálkozott valamiféle összegzésre; kaptam is felkérést egy méltatás írására a Film, Színház, Muzsiká-tól, az alkalmat semmiképpen nem szerettem volna elmulasztani - s ezt a cikket már a saját fotográfiám díszíthette:
Richter (még csak/már) hetven - valahogy olyan furcsának és hihetetlennek tűnt, egy örökifjúra alkalmazva...
* Ezeket a darabokat Richter sohasem adta elő nyilvánosan.
[**] Bashmet nagy kópé. Egyszer Valerij Gergievvel együtt felhívtak a madridi repülőtérről - éppen Mentonból Barcelonába autóztam - egy jó hírrel, miszerint meg fogom kapni a Sosztakovics-díjat. Nagyon megtisztelve éreztem magam mindaddig, ameddig ki nem derült: ilyen díj nem is létezik.
Kocsis Zoltán cikksorozatának tizenkettedik részéért kattintson ide!
Kapcsolódó
Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel XII.
Szvjatoszlav Richter, a XX. század egyik legnagyobb zongoristája idén ünnepelné századik születésnapját. Az évforduló tiszteletére, a Fidelio.hu-n indított sorozat utolsó előtti részéhez érkeztünk, amelyben Kocsis Zoltán az utolsó találkozás emlékét eleveníti fel. MAGAZIN
hírlevél
