Az utolsó években Richterről eléggé vegyes híreket kaptam. Azt beszélték, hogy Mentonba akar költözni, de olyasmiről is hallottam, hogy valahol Spanyolországban akarja felütni a főhadiszállását. Mindenütt közöltek velem bizalmasan valamit, amit el kellett tárolnom megfelelő helyen, hogy a sok, néha egymásnak is ellentmondó információ mozaikkockáiból kirakjam/ megfejtsem - vagy inkább megsejtsem - "barátunk" pillanatnyi állapotát. Ami előre megjósolható volt: kezdett vele kapcsolatban felerősödni a kritikai hangvétel. Azon nem lepődtem meg, hogy a nemzetközi zenei élet "nagyjai" - s e helyütt hadd' ne említsek neveket - sokszor lekicsinylően, nem egyszer lefitymálóan nyilatkoztak előadóművészi teljesítményeiről, de őszintén megdöbbentem, amikor hazai zenei életünk jeles képviselőitől is hallottam hasonlókat. Nem ritkán olyanoktól, akik korábban istenítették. Utoljára egy karácsonyi üdvözlőlapot kaptam tőle a stájerországi Thörlből:
[Thörl, 1990.12.20.]
Kedves Zoltán!
Fogadja a legjobb kívánságaimat az ünnepek alkalmából! Szeretném többször hallani Önt, és szintén nagyon örülnék egy találkozásnak Önnel.
Szívélyes üdvözletemet küldöm Önnek és szeretteinek,
Sviatoslav Richter
Mesélték, hogy sokszor teljesen pénz híján van, az újságok néha zengedeztek bizonyos "segélyakciókról", köztük Rosztropovicséiról, amelyek - mint minden, amit Rosztropovics kezdeményezett - ugyan nagy nyilvánosságot kaptak, de csak arra voltak jók, hogy az orosz gordonkaművész neve néhány napon át felbukkanjon a bulvársajtóban - ám kézzelfogható eredményét ezeknek Richter sohasem látta. Legendák keringtek extrém megnyilvánulásairól, amelyek a korral nem csökkentek, inkább fokozódtak. Japánban például megtörtént, hogy egy közönségnyi zenét tanuló diák - akik valahogy megtudták, mikor fogja Richter kipróbálni a zongorát - órákon át várakozott fegyelmezetten a teremben. Amikor a Maestro megérkezett, felnyitotta a zongorát, elővette az ekkor már állandóan magánál hordott vízmértéket*, rátette a zongorára, megállapította, hogy a hangszer szintben van és távozott. Nagyon lehangolt, amikor megtudtam, hogy az átiratoktól berzenkedő Maestro végül beadta a derekát és Liza Leonszkajával többször is eljátszotta Grieg Mozart-átdolgozásait, ezeket a jó ízléssel köszönő viszonyban sem lévő szörnyűségeket. Igaz, hogy a kétzongorás "kompozíciók" egyik szólama maga a szonáta, változatlanul, ahogy Mozart leírta, de akkor is. Ehhez nem lehet semmit hozzáfűzni, legfeljebb egyetlen kérdést: ilyen tökéletességű művekhez kellenek azok a kisegítő szólamok? Grieget igazán szeretem, de azt hiszem, itt hatalmasat tévedett. Richter pedig úgyszólván szentesítette azt.
Kezdett tehát sötétedni a kép. Megtetézve betegségekkel, műtétekkel, rehabilitációs időszakokkal. Aztán egyszer csak nem hallottam Richterről semmit, mindaddig, amíg 1997 augusztus elsején meg nem csörrent a telefonom: nekrológ írására kértek fel. Időbe került, hogy megszokjam: Szvjatoszlav Tyeofilovics fizikai léte nincs többé.
Azokban a napokban kaptam meg a felkérést az ÁHZ művészeti vezetői posztjának betöltésére. Rövid gondolkodás után mindkét felkérést elvállaltam, érezvén, hogy minden szempontból új korszak kezdődik az életemben. És nemsokára elkezdődött egy új élet is: szeptember 10-én megszületett a kisebbik fiam, Krisztián.
Hirtelen történelmi távlatba került, ami tegnap még élő valóság volt. Tudomásul kellett venni, hogy az életmű lezárult, elérkezett az összegzés ideje. Ami még ma is úgyszólván megoldhatatlan feladat, meg sem próbálok e helyütt semmi effélét, Richter munkássága annyira szerteágazó, a repertoár olyan hatalmas, a fennmaradt anyag oly irdatlan mennyiségű. Bizonyára készülnek még Richterről egyre átfogóbb mono- és diszkográfiák, az adatbázis mind tökéletesebb és tökéletesebb lesz majd az idők folyamán. Menthetetlenül véget ér egyszer az enyémhez hasonló szubjektív visszaemlékezések időszaka is, ahonnan kezdve csak a kritikai álláspont lesz érvényes. Azt azonban még ilyen szemszögből sem lehet tagadni, hogy Richter művészi alapelvei - akárhonnan erednek is - világosan kivehetően és főként változatlanul végigkísérik az egész karriert. A művek, a leírt hangjegyek iránti feltétlen alázat, párosulva egy végletekben gondolkozó, a végletességtől soha vissza nem riadó szellemmel, mindez megáldva a hangok iránti kivételes érzékenységgel: ez volt Richter. Tisztában voltunk vele, kit gyászolunk, mit vesztettünk.
Bánkódjunk és gondolkozzunk
"Hiszen nem bánkódom azon, hogy meghalt Beethoven, vagy Andrej Rubljov" - fejezi be jellemzően egyik, Prokofjevről szóló írását Szvjatoszlav Richter. De a művészet örökkévalóságába vetett hit, amely korunk talán legnagyobb előadójának egyéniségét átitatta, a világméretű gyász óráiban is menthetetlenül kopik, halványul, illan. Új jelenségek, új hősök, új befogadó rétegek tűnnek fel - és el - egyik napról a másikra, új, soha nem érzett, nem tapasztalt valódi és talmi benyomások tízezreit kínálva a fogyasztóknak, a fizetőképes és -képtelen keresletnek. Vajon hányan maradtak, akik most igazán bánkódnak? Hányan tudják felmérni, mi változott, kit vesztettünk, mi is került egy csapásra történelmi távolságba? Hányan hisznek még igazán a muzsika jellem- vagy társadalomformáló erejében? Igenis, fel kell tenni ezeket a húsba vágó kérdéseket, méghozzá pontosan most, a világ zenei életében bekövetkezett ilyen mérvű változásoknál. Mert azt Richter ellenfelei sem tagadhatják, hogy a zenei előadóművészet egyik utolsó óriása tűnt el az élők sorából. Olyan mester, akinek minden megnyilvánulásából okulhattunk, aki bármit tett, oda kellett rá figyelni, aki - nyugodt lélekkel mondhatjuk - százezreket, sőt milliókat nyert meg a zeneművészetnek. De ennél is több volt. Nem pusztán a művészi értékek rendíthetetlen őre, de egyben az a rendkívül ritka emberfajta, aki a legzűrzavarosabb helyzetekben, periódusokban is hű marad önmagához, credójához, eszméihez. Bizony Richterre, életpályájára, tevékenységére is tökéletesen ráillik Pilinszkynek Bachról alkotott képe: ő is egyszerre volt "szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos". Van-e egyáltalán garancia, hogy továbbra is lesznek gyógyító orvosaink? Nem tudhatjuk egészen bizonyosan. Mint ahogy azt sem, megőrizhetik-e a hangfelvételek a lényeget, megmaradhat-e Richter művészete annak, amit számunkra jelentettek a vele való találkozások? Ne hamarkodjuk el a választ: bánkódjunk és gondolkozzunk.
Budapest, 1997 VIII. 1.
De még volt mondanivalóm; a Népszabadságnak írott nekrológ csak aprócska morzsa volt abból, amit a XX. század talán legnagyobb előadóművészéről el lehet mondani. A MUZSIKÁNAK már személyesebb hangon írtam:
Szvjatoszlav Richter távozására
"December hője, nyarak jégverése,
drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én? Boldogan halok."
(Pilinszky János)
Mit lehet még mondani róla? Az emberről, a művészről, akiről jószerivel már mindent leírtak, amit csak lehetett? Hogyan is tudnánk néhány sorral érzékeltetni azt a nagyságot, erőt s ugyanakkor esendőséget, amely belőle áradt? Milyen esztétikai méltatás lenne képes szavakkal kifejezni azokat az értékeket, amelyeket ránk hagyott? Lehet-e elégséges akármiféle tudományos attitűd apollóinak nem éppen nevezhető művészetének jellemzésére, pontos körülírására? Oszlop dőlt ki közülünk, tartópillér, aki Atlaszként vette vállára a tradíciók ébren tartására, ápolására és továbbfejlesztésére irányuló igény roppant terhét. Megközelítőleg sem létezett hangszeres előadóművész, aki a zeneművészet ennyi géniuszával állt volna közvetlen kapcsolatban. Senki más nem dicsekedhetett ekkora repertoárral, ilyen méretű diszkográfiával. Akik részesülhettünk abban, hogy időről-időre közvetlen tanúi legyünk a remekmívű csúcsokat ostromló gigászi küzdelmeinek, tér és idő korlátait szétfeszítő szellemi telitalálatainak, akik esetenként elkísérhettük őt újabb és újabb, izgalmasnál izgalmasabb felfedező útjaira, csak találgathatjuk, mi maradhat fenn, mi lesz a közelebbi és távolabbi jövőben is megfogható ennek a hatalmas méretű életpályának gyümölcseiből. Fizikai léte híján milyen időbeli távolságra szólhatnak vajon azok az üzenetek, amelyeknek perzselő igazságát szinte még a bőrünkön érezzük? A vitán felüli értékek válságának ebben a hihetetlen tempójú akcelerációjában ugyan ki merné megjósolni, hogy száz, kétszáz, ezer év múlva is emlékezni fognak-e rá s vele együtt arra, amit ma muzsikának nevezünk?
Csakis ilyen kaliberű jelenség távozásakor szembesülhetünk e nyomasztó kérdésekkel igazán. S nem elégedhetünk meg azzal, hogy legtöbbjükre odaát esetleg tudják már a választ.
Budapest, 1997 VIII. 2.
És még az epilógus, ami feltétlenül ide kívánkozik:
1998-ban meghívást kaptam a IX. Nemzetközi Oleg Kagan Fesztiválra, amelyet a bajorországi Tegernsee melletti Kreuthban alapított Natasa Gutman és Oleg Kagan. A környék a bajor felső tízezer kedvelt nyaralóhelye, ami nem is csoda, festői vidék. A fesztivált teljes egészében Richter emlékének szentelték, parádés művészfelvonulással, érdekes, innovatív műsorokkal. A műsorfüzet élén a Népszabadságnak írott nekrológom állt, a megnyitó hangversenyt is én játszottam - jobban mondva celebráltam, mert Natasa Gutman meghívására ebből az alkalomból a világ minden tájáról összesereglettek azok, akik Richterrel valamilyen kapcsolatban álltak.
A családias hangulatú műsor csupa Schubert-kompozícióból állott, a végén természetesen a fenséges B-dúr szonátával (amelynek komponálása közben a szerző bizonyíthatóan J. F. Cooper Nagy indiánkönyv-ét olvasta). Ez utóbbi előadása közben határozottan éreztem a Richter szellemének kisugárzásából áradó erőt és valami megmagyarázhatatlan módon azt is, hogy akármit csinálok, nem történhet semmi baj. Nem is történt. A hangverseny végén - ráadást szándékosan nem adtam - lecsuktam a billentyűzet fedelét, ahogy Richter szokta volt, értésére adva a hallgatóságnak, hogy már nem játszik. Natasa Gutman feljött a pódiumra, átölelt és - nem bánkódtunk, á, dehogy is!
Ezen a koncerten éreztem először, hogy Richter itt maradt közöttünk. Azóta is érzem.
* Zongoristák a megmondhatói, milyen kellemetlen, valóságos átok, ha a színpad lejt; más hangszeres kollégáik talán kevésbé szenvednek ettől. Főként színházakban áll elő ez a probléma, amelyre néhány helyen több-kevesebb sikerrel igyekeznek megoldást találni. A genfi Victoria Hallban például milliméter pontossággal ácsolt ékek segítik a zongora és a zongoraszék vízszintben tartását. E sorok írója hallott már olyan, sajnálatos esetről, amikor - a színpad átrendezése során - egy befékezetlen kerekű zongora elszabadult és legurult az árokba.
hírlevél
