„Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset irok:
ennyit kivánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.” (Weöres Sándor)
Nem ragaszkodtunk mindenáron mottókhoz, irodalmi idézetekhez, hogy megfogalmazzuk, mi a lényege annak, amit – éveken keresztül egymás mellett, sőt, többnyire közösen – csinálunk, de Weöreshöz mindketten úgy viszonyultunk, mintha mesterünk lett volna. Úgy, mint ahogy azok a tanítványok viszonyulnak a mesterükhöz, akik nemcsak évek múlva, visszatekintve, átsuhanó sejtésként csodálkoznak rá az egykori tanítás és az életútjuk sikerei közötti összefüggésekre, hanem mint akik azon melegében, akkor és ott, amikor a tanítás először eljut hozzájuk, érzik, tudják, hogy ezek azok a mondatok, amelyekre szükségük van, amelyekre építeni érdemes, amelyekből építkezni akarnak.
Amíg munka volt, főleg a munkáról beszélgettünk, és mivel egy közös irodában dolgozó rektornak és rektorhelyettesnek, és itt a szereposztás szinte véletlenszerű, mindig van munkája, mindig a munkáról beszélgettünk. Viszont ha két ember egy 12 négyzetméteres közös irodában, az egész bolognai rendszer talán legkisebb közös rektori-rektorhelyettesi irodájában bő két éven át minden munkanap a munkáról beszél, akkor megkerülhetetlenül beszél Weöres Sándorról is. És persze Istenről, egyetemről, kultúráról, Európáról, Magyarországról, családról, életről, halálról.
Mindketten azt kívántuk önmagunktól, közösen hangoztatott mottók nélkül is, hogy minden vállalásunkban a velünk született és szerzett képességeinktől telhető legjobbat hozzuk létre.
Egyikőnk se szegelt cipőt. Fát sem ültettünk, palántát, virágot is inkább csak Zsófi. Verset elvétve, ha írtunk, sokkal inkább pályázatokat, tanmeneteket, opponensi véleményeket, akkreditációs anyagokat, hivatalos leveleket. És Zsófi sok zenét. Oratóriumot, operát, zenét filmhez, színdarabhoz, bábjátékhoz, mindig a lehető legmagasabb szinten. Ez utóbbiakat persze nem egyetemi hivatás gyanánt, hanem harmadik misszióként, ha, és ez tűnik értelemszerűnek, a tanítást tekintjük a másodiknak. A sorrend itt nem fontossági. Pontosabban itt sem fontossági a sorrend, épp az a fontos, hogy nincs sorrend, nincs rangsor. Zsófi ugyanazzal a maximalizmussal viszonyult mindegyik vállalásához, legyen az egy egyetemi előadás, egy doktori dolgozat bírálata, egy sok egyetemet összefogó művészetpedagógiai program szakmai vezetése, vagy egy új meseopera komponálása. Úgy gondoltuk, és ebben is erősítettük egymást, hogy a különbség soha nem abban áll, mi az, amit szívesebben csinálunk, és mi az, amit kevésbé, hanem csakis abban, hogy mi az, amit az ember elvállal, és mi az, amit nem. Zsófi nemcsak abban mutatott példát, hogy mindig mindent azzal az igénnyel csinált, hogy a tőle telhető legjobbat nyújtsa, hanem abban is, hogy, ha valamiért valamire nemet mondott, ugyanemiatt mondott nemet. Mindig csakis olyan dolgokra, amelyeknek a számára is elfogadható szintű teljesítéséhez – úgy érezte – nem lett volna elegendő a tőle ott és akkor telhető legjobb teljesítmény.
Weöres és több más közös mesterünk mellet voltak saját, személyre szabott mestereink is. Neki első helyen Petrovics Emil. Tőle tanulta a tanítható dolgokat, a zeneszerzést és főként a tanítást. És sok olyan dolgot is, amelyet tanítani nem lehet, de megtanulni, még inkább eltanulni igen. Amikor a munkáról beszéltünk, ezekről a dolgokról is beszéltünk. Főképp arról, hogy mi az számunkra, hogy egyetem, mi az, hogy kultúra, és vajon mi az ezekben a terekben mozgó, dolgozó, feladatokat vállaló ember szerepe, felelőssége. A tudások átörökítéséről beszéltünk, a hagyományok megtartásának, megőrzésének, továbbadásának mikéntjéről, arról, hogy az igazán fontos dolgok nem velünk kezdődnek, és nem velünk érnek véget. Zsófi nemcsak szakmai tudásokat, hanem egy tanszéket is örökölt mesterétől, amely örökséget úgy őrzött meg, és adott tovább, hogy új képzésekkel is gazdagította azt. Tanítványaira mint munkatársaira, mint ennek az örökségnek a továbbvivőire tekintett. Nem készült arra, hogy ennyire korán kell átvenniük tőle a stafétabotot, de programszerűen készült rá, és készítette a hallgatóit is, hogy erre előbb-utóbb sor fog kerülni.
Birtokában volt a legfontosabb alkotói és tanári erényeknek: képes volt felelősen átvenni, gazdagítva megtartani, és jó kezekbe továbbadni a szakmai örökségét.
„Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.” Így gondolkoztunk, a közös dolgainkkal, a sajátjainkkal kapcsolatban is. Zsófi munkáját, mindazt, amit alkotóként, tanárként és egyetemvezetőként elvégzett, még sokan, sokáig fogják használni, munkája sokak életét fogja szebbé, eredményesebbé, gazdagabbá tenni. Őt magát, műveltségét, arányérzékét, következetességét, erejét, szorgalmát, humorát, szép, komoly lényét én nem tudtam nem szájtátva csodálni. Jobb embernek éreztem magam a társaságában, erőt merítettem a beszélgetéseinkből.
Emlékét megőrzöm, fájó hiánya velem marad.
M. Tóth Géza
hírlevél
