Most Ránki Dezső – bár nem az utolsó három szonátát adta elő egy este – hasonlóra vállalkozott. Hogy a válasz nem teljesen nemleges, az elsősorban a két előadó kvalitásai közti különbségnek köszönhető.

Ránki játéka mostanában sokat változott. Azt is mondhatnám, a Ránki-Klukon házaspár egyre jobban közelít egymáshoz: míg Klukon játéka finomodott, Ránkié keményebb lett, jobban uralja a ritmikusság. Tévedés lenne persze azt állítani, hogy dübörgő, csattogó és színtelen lenne: Ránki attól remek zongorista, hogy a rá régebben kevésbé jellemző ritmikusság nem szorította ki ismert erényeit: muzikalitását, színgazdagságát, dinamikai árnyaltságát, hajlékonyságát. Évek óta úgy érzem: amikor jó formában van, sokkal többre képes, mint tíz évvel ezelőtt. Most is megfigyelhettük, mennyire tudatosan használja technikáját – Ránki egész testének mozgása a zenének van alárendelve.

Egy koncert mindig a pillanatnyi diszpozíción, erőnléten és egyéb körülményeken múlik. Hogy a péntek esti hangverseny csak nagyon jó volt, de nem szenzációs, az ilyesmiknek köszönhető. Talán a műsorválasztásnak – hiába különbözik alapvetően a három szonáta, előadni is, befogadni is fárasztó őket. Lehet, hogy ha a két félidőt felcserélte volna, Ránki nagyobb hatást ért volna el: a legkevésbé ugyanis a D 845-ös a-moll szonáta „adja el” magát, és itt éreztem úgy, hogy a zongorista elfáradt. A negyedik tétel csak apránként, az ismétléseknél vált igazán érthetővé, de minden nagyobb forténál azt vártam, legyünk túl rajta. A líraibb periódusok persze e szonátában is szépen és árnyaltan szóltak, de Ránki nem tudta az első rész színvonalát hozni.

És úgy tűnt, Ránki az első félidő végére is elfáradt– vagy talán a meleg, netán a magát köhögéssel szórakoztató közönség billentette ki egy pillanatra a koncentrációból az A-dúr szonáta (D 664) utolsó tételében. Addig minden a legnagyobb rendben ment, különösen az a-moll szonáta elemző előadásmódjára emlékszem szívesen: a merész hangnemváltásokra, a bővülő-szűkülő periódusokra. Az A-dúr mű utolsó tételében a melléktéma tagolásával ugyan nem értettem egyet: Ránki egy mellékhangsúllyal kettéválasztotta, amitől a schuberti humor, a „megakadó” zene értelmét veszítette – de ez apróság. A meglehetősen gyors tempó mellett is minden hangot, minden futamot szépen kijátszott – és aztán egy könnyebb résznél következett be az, aminek minden zongorista ki van szolgáltatva: a memóriazavar. Csak egy pillanatig tartott, talán nem is vette észre mindenki. De Ránkit bántotta – és ezt érezhettük a szonáta végéig, illetve a második részben.

Hogy mennyire bántotta Ránkit ez a hiba, arról véletlenül értesültem: szünetben a művész ezt a pár ütemet gyakorolta. Nyugodtan rálegyinthetett volna, hiszen az A-dúr szonátát így is nagyszerűen szólaltatta meg, ráadásul túl volt rajta, viszont előtte állt egy nehéz mű – de Ránki nem az a rálegyintős fajta: ő azt gyakorolta, amit elrontott. És ezért szeretjük. Ugyanakkor ennek a szinte richteri gesztusnak tudható be, hogy a második félidőből már hiányzott a könnyedség.

Ránki tehát nagyon komolyan vesz mindent – talán túl komolyan is. Igazságtalan magával – mert ebből a hangversenyből nem ezt a két ütemet kell megjegyezni, hanem a többi ezret, neki is, nekünk is. Viszont nemcsak nekünk, hanem neki is tudnia kell, hogy ha olykor valami kevésbé sikerül, Ránki akkor is Ránki – az a minőség, amit ő képvisel, nem pillanatnyi diszpozíció vagy indiszpozíció kérdése. Ezért örültem – a kevésbé sikerült négytételes a-moll szonáta ellenére is –, hogy ezt a hangversenyt meghallgathattam.

(2006. május 26. 19.30 Zeneakadémia Nagyterem; Ránki Dezső zongoraestje; Schubert: a-moll szonáta, D 537; A-dúr szonáta, D 664; a-moll szonáta, D 845)