Könyvben tisztelegnek a kilencvenéves Vásáry Tamás előtt barátai és kollégái

A kiadvány a véletlen szülötte – mondta el Juhász Előd zenetörténész, a kötet szerkesztője A kilencvenen túl… Hommage à Vásáry Tamás című könyv bemutatóján. Tavaly szeptemberben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Nap Kiadó sátránál valahogy arra terelődött a beszélgetés, hogy milyen jó lenne a Kocsis Zoltán 60 mintájára egy Vásáry Tamás 90 kötet! Még ott helyben konszenzus született abban is, hogy a cím legyen inkább A kilencvenen túl…, hiszen ez rímel leginkább a zongoraművész és karmester közkedvelt, A zenén túl… vagy A zongorán túl… című műsoraira. A tartalom azonnal körvonalazódni kezdett: a kötetben barátok, tisztelők, muzsikustársak vallanak Vásáry Tamásról, felelevenítve a közös emlékeket.

A barátok, tisztelők és muzsikustársak természetesen a kötetbemutatóról sem maradtak el. Kodolányi Gyula író, költő, műfordító, irodalomtörténész, az MMA rendes tagja egyszerre szólította meg a lelki rokont és a mestert, akinek zenéje a szellemi világ felé mutat. A művész sugallatos, ihletett alakját megidézi a kötetben is Tűnődések Vásáry Tamásra hangolva címmel: „…Mint sugallod, elkísér bennünket oda, a szivárványon túlra, a történetünk is, sorsunk elmesélhetetlen rajzolatai. A dallam, ami zenévé alakul, de rejtve marad a mélyben. A dallam, ami versünk mélyén szól, de kiénekelnünk nem lehet. Történetünkké, ami öntörvényű és magyarázhatatlan, mint az álom. (…)

Sugallattal. Felnyitva magunkat egészen a rejtett üzeneteknek. Zenélj tovább, játsszál, hangokkal, szavakkal.”

Gróh Gáspár irodalomtörténész, kritikus, az MMA levelező tagja köszöntőjében megerősítette: a szívet fölemelő zene istenbizonyíték, s a mester – lévén maga is zene – ugyancsak az. A Vásáry név a püspök és politikus felmenők miatt ismerősen csengett az irodalomtörténész fülében, amikor a zongoraművészt megismerte, ám a találkozás sorsszerű volt. Felért egy varázslattal. A körülményeket bővebben kifejti a szerző a kötetben, a szocializmus időszakában járunk, „akkortájt a napi feladatoktól elhasznált állapotban már csak annyira futotta tőlem, hogy bekapcsoljam az akkori idők legrosszabb minőségű televízióját, a piros műanyag házba épített Junoszty tévénket, aminek képénél csak a hangja volt rosszabb. (…) Csodák-csodájára egy Mozart-hangversenyt közvetítettek, hogy milyen minőségben szólalt ez meg nálunk, az nem számított, nem voltunk elkényeztetve.

És egy varázsló varázsának sugárzása több, mint a televíziós sugárzás. Akkor csak azt éreztem, hogy Mozart zenéjét úgy hallom, amilyennek hallani mindig is szerettem volna: azzal a természetességgel szólal meg, ahogyan süt a Nap.”

A kilencvenen túl… Hommage à Vásáry Tamás (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)

Érdi Tamás koraszülöttként jött a világra, és látását egy hibás inkubátorkezelés miatt veszítette el. A Liszt Ferenc-díjas zongoraművész elmesélte, hogy kicsi gyerek korában Vásáry a hátára vette, s miközben zongorázott, ő a kezét a mester kezére tette, hogy megérezze a mozgások finomságát, a gyors és lassú részek erőkifejtése közötti különbségeket. Sok emlékezetes pillanatot, bátorító történetet idézett fel Érdi Tamás és édesanyja, É. Szabó Márta televíziós szerkesztő – alapélményként mindenekelőtt a gondoskodást –, amit megtapasztaltak Vásáry Tamástól.

Oláh Vilmos hegedűművész még csak tízéves volt, amikor példaképévé választotta a mestert, s ahogy Joó Beatris, a Gyermekhíd Alapítvány operatív igazgatója megállapította: Vásáry Tamás maga is örök gyermekként él a világban, minden pillanatban készen arra, hogy észrevegye a csodát benne. Az alapító zongoraművész, karmester a Gyermekhíd Alapítvány születéséről elmondta: húszéves lehetett, amikor Tóth Aladár zenetudós faggatni kezdte, hogy milyen volt a gyerekkora, szerették-e a szülei. Igen, szerettek – válaszolta, és visszakérdezett: miért akarod ezt tudni? Mire Tóth Aladár megjegyezte, hogy akiket nem szeretnek eléggé a szülei, azok törékeny szárnyú lelkek lesznek. „Később egy Beethovenről tartott előadásom közben eszembe jutott ez a párbeszéd – mesélte Vásáry –, és

A gyermekotthonban élőknek egészen más gyerekkor jut, mint azoknak, akik családban nőhetnek fel, hiszen egész életükben úgy érezhetik, hogy nem kellenek senkinek. A Gyermekhíd Alapítvány munkatársai olyan hidak építésén fáradoznak, amelyeket az élet lerombolt: visszaállítják a gyermekeknek az életbe vetett bizalmát, fejlesztik a képességeiket, és megtanítják őket biztonságosan kötődni.”

Nem lehet véletlen, hogy Vásáry Tamás rendszeresen visszatér a gyermekkora helyszínére –mutatott rá köszöntőjében Váradi Judit zongoraművész, egyetemi tanár. Ahogy az sem véletlen, hogy az ifjúság miatt utazik Debrecenbe: az Ifjú Zeneművészek Nyári Akadémiája keretében készül hangversenyeire a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar, amelynek alapítása óta Vásáry a karmestere. Váradi Judit a kötetben azt is feleleveníti, hogy arra a kérdésre, milyen érzés a Hősök terén fellépni, Vásáry azt válaszolta: ő egész életében a Hősök terén lépett fel, mert aki színpadra lép, az hősies cselekedetet hajt végre. Kellenek a hősök – állapítja meg az emlékező –, akik megőrzik és tovább éltetik a művészetbe vetett hitünket, akik magukban hordozzák a végtelent, és számunkra is megnyitják azt.

Fejléckép: Vásáry Tamás (forrás: Magyar Rádió Művészeti Együttesei)