Édesapja Berecz András mesemondó, népdalénekes, bátyja, István táncos, koreográfus. „A magyar régi stílusú népdalok, zenék és táncok világába családom révén belenőttem – folytatódik az életrajz. – Törvényei és szabadsága zenei felfogásomban máig ható erő.” Négyévesen szinte ki sem látszott az ütőgardon mögül, amikor velük lépett fel. „Úgy emlékszem, ugyanolyan érzés volt a Petőfi Csarnok színpadán muzsikálni, mintha csak itthon, a nappaliban játszottunk volna. Édesapám énekelt, és a bátyám furulyázott – ment minden a megszokott kerékvágásban”, nyilatkozta később.

Hatévesen hegedült, zongorázni három évvel később kezdett el azok után, hogy kezébe került Kocsis Zoltán egyik Bartók-lemeze, a Gyermekeknek:

Évekig kotta volt otthon az ajándék, karácsonykor, születésnapon. Kocsis Zoltán később személyesen is belépett az életébe, miután az István konzi hallgatójaként bemutatták neki. „Ő nagylelkűen egy órát foglalkozott akkor velem, majd felajánlotta, hogy szívesen foglalkozik velem nagyobb rendszerességgel”, mesélte a Fideliónak öt évvel ezelőtt. 2013-ban, tizenhat évesen már szólista volt Ravel G-dúr zongoraversenyében, a Nemzeti Filharmonikusokat a zeneigazgató vezényelte a Müpában.

Úgy játszik, mintha ott ülne Mozart, Beethoven, és persze Bartók, aki az első zongoraórák óta kedvence: „Különös a kapcsolatom Bartókkal, amikor őt játszom, sokat várok magamtól, de olyankor is izgulok a legjobban.” Ha nem lenne ilyen ösztönös tehetség, talán bénítóan hatna ez a megfelelés a halott zeneszerzők felé, megölné az egyéniséget. Berecz Mihály esetében ez nincs így. „A lényeget tudja. Azt, hogy miként kell élővé tenni a ritmust. Mitől válik pikánsan fűszeressé egy-egy dallam. S közben semmi póz”, írta róla a neves zenetudós, Kovács Sándor.

A zenei szakközépiskola után Londonban folytatta, a Királyi Zeneakadémián Christopher Elton osztályában. A hegedülést már abbahagyta, de a zenekari játékot pótolhatatlan tapasztalatnak tartja. Korábban zeneszerzést is tanult, hegedű- és zongoradarabokat, kisebb oratórikus műveket is komponált. Úgy tűnik, már megállapodott a zongora mellett. 2013-ban mutatkozott be a berlini Konzerthausban, 2017-ben a berlini Filharmóniában, egy évvel később megnyerte a Manhattan Nemzetközi Zenei Verseny I. díját és a londoni Királyi Zeneakadémia Harriet Cohen díját is.

A legfontosabbnak azonban azt tartja, ha elmélyült, odaadó zenélés jön létre emberek között. Még az is előfordul, hogy a kottából is csak akadály lesz, a zene és a zongoraművész közé ékelődik. Azt mondja, a zenének belülről kell jönnie – fejből, szívből.