Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.
Ennek a félelemnek lehetnek – vagy legyünk pozitívak, és beszéljünk múlt időben – lehettek zenetörténeti, szociológiai vagy politikai okai is – kezdi Dobri Dániel. – A XX. század második felének európai kortárs komolyzenéjéről a „normális” emberek gyakran arra a kifejezésre asszociálnak, hogy csúnya.
Tehát van szép meg csúnya zene. Nagy ellentétek és szakadékok alakultak ki ennek mentén.
A csúnya alatt azt érted, hogy az átlag laikus hallgató fülét bántja?
Csúnya alatt a disszonanciát érthetjük. Ehhez pedig már egy csomó politikai és szociológiai gondolatot lehet párosítani. A zene is – mint minden más művészet – természetesen a saját kora történéseit képzi le,
ebből a szemszögből nézve a XX. századi disszonancia – zeneileg és történelmileg is – azt hiszem, hogy teljesen érthető.
Ráadásul a romantika után az addig viszonylag egységesnek mondható korstílus eltűnt, és rengeteg irányzat, ha úgy tetszik, buborék alakult ki a zenében is.
Dobri Dániel (Fotó/Forrás: Alba Regia Szimfonikus Zenekar)
Hogy lehet valamiféle hidat építeni?
A zenehallgatást ugyanúgy tanulni kell, mint mondjuk az olvasást. De amíg az írás-olvasás vagy a látás olyan képességek, amelyeket folyamatosan hasznosítunk a hétköznapi életben is, például a munkánk során vagy egy bevásárlás alatt, addig a zenehallgatás és a zenélés eggyel absztraktabb módja a kommunikációnak. Zenével olyan érzéseket is ki tudunk fejezni, amelyekhez sokszor a szavak kevesek. A hídépítéshez először is jó darabokat kell írni, vagyis világos kommunikációt kell folytatni ezen a nyelven. Mondhatjuk persze ironikusan, hogy ez nagy megfejtés, meg hogy ez mindig is így volt. Az utóbbi évtizedekben viszont abban változott a korszellem és a zeneszerző szakma is, hogy a jó zenének ma már eltűntek az esztétikai követelményei:
nincsenek már annyira izmusok, nincs szép vagy csúnya zene, hanem irányok, célok, gondolatok, hangszínek vagy dramaturgia van.
A buborékok léteznek, de törekszünk egymás buborékjainak a megismerésére és a kapcsolatteremtésre. Persze valahogy el kell érni, hogy a közönség is kapcsolódjon, ehhez szerintem elengedhetetlen az ismeretterjesztés, ezért a koncertjeimen az Alba Regia Szimfonikus Zenekarnál és az online platformokon is rendszeresen beszélgetünk a zeneművekről. Én ezt valahogy úgy képzelem (és csinálom), mint egy csoportterápiát, ahol nincsenek jó vagy rossz megfejtések. Mindenkiből más-más érzéseket válthat ki egy zenemű, de mindenképp jót tesz, ha feloldódunk, és elkezdünk beszélgetni, mivel a szóbeli kommunikáció áttör egy gátat, ami segíthet kinyitni a fülünket is.
Mit kell tenni ahhoz, hogy megszűnjön a félelmünk kortárs komolyzenével kapcsolatban?
Például érdemes eljárni az Alba Regia Szimfonikus Zenekar Kérdezd a zeneszerzőt! című interaktív kortárs zenei sorozatára Székesfehérvárra… De ha nem akarok ilyen konkrét lenni, akkor az a válaszom, hogy
közönségként élményeket kell gyűjteni, nekünk zeneszerzőknek vagy zenekarvezetőknek pedig élményeket kell nyújtani.
Szerintem ez olyan dolog, hogyha az embernek van egy jó élménye egy zeneművel kapcsolatban, akkor az nagyjából örökre megmarad. Azokat az érzelmeket, amiket kivált belőled egy jó (vagy rossz) koncert, évtizedek múlva is fel lehet idézni, és elő lehet hívni az adott darab meghallgatásával. Az emberi szervezet hosszú távon raktározza ezeket az élményeket
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Dobri Dániel (forrás: Alba Regia Szimfonikus Zenekar)
hírlevél
