Korunk nagy tévedése elszakítani Istentől a klasszikus zenét

Jonathan Arnold tisztelendő atya, az oxfordi Magdalen Főiskola esperes-dékánja arról a látható paradoxonról ír, miszerint „mai, úgynevezett világi társadalmunkban, a szakrális kórusmuzsika még éppoly hatásos, lenyűgöző és népszerű, mint mindig is volt”.

De vajon paradoxon ez? Érvelhetünk úgy, hogy ezt a zenét az teszi hatásossá, hogy rendkívül tehetséges és képzett zeneszerzők alkották, akik éppenséggel a keresztény tradícióba születtek, és főként az egyház számára komponáltak. Ha az elmúlt évezred uralkodó vallása mondjuk az ateista szekularizmus lett volna, ezek a tehetséges zeneszerzők hasonlóan lenyűgöző zenét komponáltak volna.

Mindez igaz lehet más művészeti ágakban is – nemcsak olyan keresztény zeneszerzőkre, mint Mozart, hanem keresztény költőkre, mint Dante, vagy keresztény képzőművészekre is, mint Fra Angelico. És ha ez így van, Mozart híres Ave Verum című kórusművének erejéhez semmi köze Krisztus átlényegült testének az úrvacsorában, csupán a zeneszerző veleszületett géniusza számít.

Az efféle tényellentétes hipotézissel van egy probléma: hogy mindössze hipotézis. Ezzel szemben a szakrális keresztény zene és a kivételes minőségű keresztény művészet valóság. És sok keresztény művész, aki ihlető erőt érzett az alkotó folyamatban, hitte, hogy Isten keze vezette munkájában.

XVI. Benedek pápa úgy tartja, „egyetlen más kultúrában sem született olyan nagyszerű muzsika, mint a keresztény hitből sarjadt kultúrában”. Hozzátette azt is, hogy „ez a zene, számomra a kereszténység igazságáról tanúskodik”. Mások is érzékelik a jelenséget, miszerint a zene hitből származik, és csak művileg választható le róla – köztük nem vallásos emberek, akik gyakran a spiritualitás szókészletével beszélnek zenei élményeikről, lélekkel telinek, transzcendensnek, misztikusnak nevezve azokat. Itt van az újabb paradoxon: a világi emberek, akiket a zene által megindít a szakrális.

Isten kizárása

A háború utáni időszakban a klasszikus zeneszerzők egyértelműen szakítottak a tradíciókkal, beleértve a teherré vált kereszténységet. James MacMillan skót zeneszerző, a St. Andrews-i Egyetem tanára így panaszkodott a zene és a zenén túli inspiráció szétszakításáról:

Olyan zeneszerzők, mint Boulez, Stockhausen, Berio és a háború utáni generáció fiatal törökjei, nulláról szerették volna kezdeni, olyan zenét írni, amelyet nem fertőzött meg a hagyomány.

A brit zenei szakok és egyetemek irányadó nézete szerint – MacMillan generációja idején, az 1970-es években – a zene „önmagában egész”, és minden más „idegen és irreleváns”. A brit-lengyel Roxanna Panufnik zeneszerző hasonlóról számolt be:

Úgy hagytam ott a főiskolát, hogy megesküdtem, egyetlen hangjegyet sem írok ezentúl… Ez az 1980-as évek közepén volt, amikor elvont, intellektuális zenét illett komponálni.

Ebben a korszakban a klasszikus zene végletesen sterillé vált, megközelíthetetlen és népszerűtlen: agytorna papírra írt hangjegyekkel. MacMillan és Panufnik az önazonosságon keresztül fedezték fel a saját stílusukat; „a spirituális dimenzió felemelésével”, koruk kulturális normájával szembeszegülve.

A dolog iróniája, ahogy arra MacMillan is rámutat, hogy a fősodorbeli modern zene gyakrabban állt kapcsolatban a zsidó-keresztény tradícióval, mint ahogy az elismert. Arnold Schönberg zsidó hitre tért a holokauszt után. Igor Stravinsky ortodox volt, Olivier Messiaen katolikus. Innen nézvést a kereszténység a művészi eredetiségnek is kivételes forrása. A szakrális kutatásának megtagadása pedig zsákutca.

Mozaik a Diana Tifatina-templomból (Fotó/Forrás: Flickr)

Zeneszerzés a 21. században

Ma ritkán fordul elő, hogy egy szakrális zenei koncerten a műsorfüzetben vallásos inspirációkról esik szó. Bizonyos intellektuális körökben ma is lekezelik a „zenén kívüli” kérdéseket, és a tiszta analízist részesítik előnyben. A lemezipar technikai tökélyre hajt, és a „historikus játékmód” („historically informed performance practice”, HIPP – a ford.) dominánsabb a szélesebb fókuszú, legjobb tudás szerint „korrekt” stílus helyett.

Mindez túl könnyen válik céllá, ahelyett, hogy eszköz lenne valami mélyebb kifejezés elérésében.

A St. Andrews Egyetemen – minderre válaszul – igyekszünk elvezetni a jövő zeneszerzőit a kereszténység kreatív erőinek megismeréséhez, és úttörői lenni abban, amit mi teológiai hitelességnek nevezünk. Az Egyesült Királyság és Írország legkiválóbb zeneszerző növendékei közül hatot az egyetem teológus doktoraival állítottunk párba. A teológusok felkutatták az Írások azon szakaszait, amelyek megzenésítésre alkalmasak. A résztvevőktől nem követeltük meg, hogy hívők legyenek, de bátorítottuk őket arra, hogy szabadon közelítsenek a keresztény tradícióhoz. Így– James MacMillan mentorálásával és a Theo Artistry projekt szélesebb keretei között – hat csodálat mű született, amelyek az Annunciations: Sacred Music for the 21st Century című lemezen hallhatók.

Nagyszerű Rebekah Dyer és Kerensa Briggs példája. Dyer a tűz bibliai szerepét kutatva – és mint hobbista tűzzsonglőr – friss nézőpontot nyújtott Mózes és az égő csipkebokor történetéhez. A tehetséges zeneszerző, Briggs a kórus és az orgona textúráiból a föld és az ég, a történelem és az örökkévalóság találkozását keltette életre kompozíciójával.

Hallgassa meg a művet!

Amikor a zene és a vallás találkozik, annak eredménye olyan, mint a víz és a bor bibliai képei: a művészet átalakul, nem a teológia szolgálatára, hanem maga is teológiává válik – vagy istenművészetté –, hogy a művészeten keresztül újszerűen jelenítse meg Istent.

A legkorábbi gregorián énekektől Bachon és Mozarton át MacMillan és Arvo Pärt szakrális zeneműveiig számos példát találunk arra a szépségre, amelyre ez a látásmód elvezethet.