A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Zenetudományi Tagozatának 2023-ban lett a levelező tagja, de elfoglaltságai miatt átmenetileg felfüggesztette a tagságát. Visszatérve már a február 3-i székfoglaló előadására készül?
Az igazság az, hogy nem vagyok született akadémikus. Témám nincs, világéletemben „csak” azzal voltam elfoglalva, hogy mások műveit közvetítettem. Előadásokat hozok létre – jól-rosszul –, de ez nem alkotói folyamat. Különösen a rendezők hajlamosak elrugaszkodni a szerzői szándéktól nagyon messzire – ettől lennének alkotók?!
Én inkább feketeruhásoknak nevezem a stáb tagjait
– a rendezőt, a díszlettervezőt, a jelmeztervezőt, a karmestert –, akiknek az a feladatuk, hogy reprodukálják a szerző szándékát.
Székfoglaló előadásának témája az operajátszással kapcsolatos problémák és a lehetséges megoldások. Miért épp az operára esett a választása?
Pályám kezdetén teljesen lefoglalt a szimfonikus zeneirodalom tanulmányozása, az operát eleve gyanús műfajnak tartottam, mondván, hogy a kelleténél több nem zenei elemet tartalmaz. Imádott tanárom, Kórodi András, az Operaház első karmestere noszogatott eleget, hogy tanuljak operákat is, majd a diploma után arra kötelezett, hogy eltöltsek egy évet korrepetitorként a Magyar Állami Operaházban – na, akkor ott ragadtam.
A székfoglaló előadás témája is azért merült fel bennem, mert már fél évszázada ott dolgozom, második otthonommá vált a hely, és nyűglődöm, amikor azt látom, hogy nem jól mennek a dolgok.
Az opera a világ legköltségesebb, legösszetettebb zenés színpadi műfaja. Hogy hiteles legyen, elengedhetetlen a közös rendezői-karmesteri koncepció, és annak alapján kell elindítani a betanulást, a szereplők összehangolását is… Ismerem az operajátszás ábécéjét: pontosan tudom, hogyan kell lépésről lépésre felkészíteni a stábot az új produkcióra.
Milyen változást remél attól, hogy fél évszázados tapasztalatát székfoglaló előadásban összegzi?
Arra gondoltam – még ha aztán minden marad is a régiben –, hogy megkérdezem a tagozati társaimtól: tudnánk-e a mostani állapotokon javítani közösen? Pierre Boulez elhíresült mondása – „az operát fel kell robbantani” – botránykő volt a hatvanas években, mígnem kiderült: a francia zeneszerző, karmester nem magára a műfajra, hanem épp azokra az intézményekre gondolt, amelyek csúfot űznek a műfajból, amelyek tehetség és elhivatottság nélkül állítanak színpadra operákat. Boulez nagyon is elkötelezett volt a műfaj iránt, hiszen autentikus előadásban tárta a közönség elé Wagnertől a Parsifalt, a teljes Nibelung gyűrűjét, dirigálta a Pelléas és Mélisande-ot, a Lulut, a Wozzecket. Magam úgy kapcsolódom hozzá, hogy 1978 és 1980 között a Bayreuthi Ünnepi Játékok zenei asszisztense voltam, magyarán én zongoráztam a rendelkező próbákon. Ami probléma csak felmerülhet egy színpadi előadáson, az mind együtt volt Wagner monumentális tetralógiájában! Megtapasztaltam, hogy minden ott dől el, a rendelkező próbákon: miközben zongoráztam, Patrice Chéreau rendező – bár nem olvasott kottát, és nem játszott zongorán sem – úgy irányította az énekes színészeket, hogy tökéletesen tudatában volt a lényegnek. Patrice Chéreau formabontó rendezéséből akkor világbotrány lett – eltelt pár évtized, és ma már klasszikusként tekintünk rá…
Nem is kell egy zenei rendezőnek hangszeren játszani vagy legalább kottát olvasni?
Nem feltétlenül szükséges. Patrice Chéreau például sokoldalú színházi ember lévén több filmet is rendezett, vagy – hazai példával élve – Békés Andrásnak valójában botfüle volt, ugyanakkor rendelkezett egyfajta zenedramaturgiai hallással. Ezek a nagy tehetségű, nem is kizárólag operarendezők, akik csak kirándultak ebbe a műfajba, sóváran várták a hiteles zenei asszisztencia segítségét. Ennek hatására vált világossá számomra, hogy karmesterség és rendezés két külön szakma. Így tekintett erre Pierre Boulez is: amikor megkérdezték, nem akarja-e követni Karajan példáját, aki az általa alapított Salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékokon saját rendezésében hozott színre operákat, Boulez csak annyit válaszolt, hogy „az egy másik szakma”. Ferencsik János olyan szépen megfogalmazta ezt: „A rendezéshez nem értek, de rá tudok csodálkozni, ha jó.”
Hogyan lesz jó, amikor az állandó versenyhelyzet, a felgyorsult tempó időt sem hagy a koncepció kidolgozására?
A jelenlegi állapot több szempontból tragikus! Az amúgy sem túl népes operakedvelő közönség lassan kiszorul a műfaj élvezetéből a csak keveseknek megfizethető helyárak miatt. Ez a helyzet a fővárosban – a vidéki operajátszás Magyarországon gyakorlatilag megszűnt. Pedig úrfikoromban Szeged erős konkurenciája volt a pesti operának. Igaz, hogy befogadó színházként működött, de a remekművek nem hiányozhattak a műsoráról, és volt társulata. Debrecennek is volt; ma jó, ha a prózai tagozat fölkészül egy-egy operából. De kiknek is képzünk ma operaénekeseket? Hol tudnak a tehetségek megmutatkozni? A jelenlegi lehetőségek mellett igen korlátozott azoknak a száma, akik rendszeresen előadáshoz jutnak. Márpedig az operaénekesi pálya abból áll, hogy folyamatosan színpadon kell lenni:
aki nem jut hozzá, mondjuk, havonta négyszer, hogy színpadon álljon, az elfelejti a szakmáját.
Magamon is tapasztalom ezt: ha három hétig nem állok zenekar előtt, akkor elvész az a jó értelemben vett automatizmus, és küszködnöm kell a megvalósítással. Pedig nekem meg sem kell szólalnom!
A közeljövőben a küszködés veszélye nem fenyegeti: a Zeneakadémián február 1-jén fellép a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, majd a Faustot vezényli szinte egymás utáni napokon a Magyar Állami Operaházban.
A zeneakadémiai koncert műsora szépséges, de nagyon nehéz. Dohnányi 2. (h-moll) zongoraversenyének megtaláltam a partitúráját otthon – azt nem mondom, hogy kéznél volt, mert negyven évvel ezelőtt vezényeltem –, egyetlen hangra nem emlékeztem belőle. Akkor Baranyay László zongoraművész játszotta, most meg itt van a fiatal Ránki Fülöp – ahogyan Pallasz Athéné előugrott Zeusz homlokából –, teljes vértezetben, hallatlanul gondos és kiforrott előadásmóddal. Dohnányi zongoraversenye után Bartók Táncszvitje következik, a szünet után pedig a Cantata Profana, ami hiába a 20. század legszebb műve, de olyan nehéz – most életemben talán negyedszer vezénylem, tanulom megint, újra és újra, a végére érni mégis lehetetlen! Bartókot fölfogni is nehéz, mert igaz, hogy köztünk, halandók között járt, de más lépték.
Ennyire elkápráztatja, megindítja egy-egy mestermű?
A nagy alkotás már csak ilyen: megsemmisít vagy fölemel, de valamiképpen kibújok tőle a bőrömből. A történelemben is találunk példát arra, amikor a zene hatással volt emberi sorsokra, eseményekre. Berlioz levélben számol be élete egyik legnagyobb sikeréről, amit a Rákóczi-indulóval aratott Pesten. Meg kellett szakítani az előadást: amikor felhangzottak a távoli ágyúlövések – a nagydob hangjai –, hallatlan izgalom lett úrrá a közönségen, majd az irgalmatlan erejű fokozás olyan elementáris hatást váltott ki, hogy le kellett állni. Újrakezdte a zenekar, de megint csak meg kellett szakítani az előadást, talán harmadjára sikerült végigjátszani a darabot. A közönség kis híján szétszedte a francia zeneszerzőt, egy magyar hazafi zokogva borult a nyakába – így érlelődött az 1848-as forradalom. Berlioz a Rákóczi-indulót belefoglalta a Faust elkárhozása című szimfonikus művébe, a zenetörténészek azóta is törhetik a fejüket, hogyan is került az öregedő Faust a Tisza mellé…
A fenti történet arra is példa, hogy a műveltség az egyik legnagyobb erőforrásunk. Hogyan lenne érdemes gazdálkodni zenei kultúránkkal?
Ahogyan a kötelező olvasmányok között megtalálható Gárdonyitól az Egri csillagok, ugyanúgy szünet nélkül műsoron kellene tartani Erkel Ferenc operáit vagy Bartók Béla három egyfelvonásos színpadi művét. Iskoláskorban érdemes megismerkedni például a Varázsfuvolával, az Otellóval, én kötelezővé tenném Kodály Zoltán Székely fonóját és Háry Jánosát is.
Legalább ennyi szükséges ahhoz, hogy részesei legyünk a szellemvilágnak, ami elemel minket a hétköznapoktól.
Édesapám, Kovács Endre az egyik legnépszerűbb budapesti gimnázium tanára volt, imádták őt a tanítványai – Közvetítő címmel könyvet is megjelentettek róla, hát innen jön az én szerepfelfogásom –, kötelezővé tette osztályai számára például az Otelló és a Hovanscsina látogatását. Most, így már idősödő fejjel azt gondolom, minden ott dől el, mit hoz az ember otthonról, és mit kap az iskolában (vagy már az óvodában – édesanyám óvónő volt). Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha-néha elrugaszkodjon a földtől, ne állandóan két lábbal azon álljon, és a költészet, az irodalom, a zene éppen erre való. Beavatásra van szükségünk, néhány sugallatos személyiségre – amilyen például Lukin László volt –, és arra, hogy a testneveléshez hasonlóan a zeneoktatás is mindennapos legyen. Nem kell zenésznek lenni, de az fontos, hogy a zenén keresztül is rá tudjunk csodálkozni, milyen csodás ez a világ!
Szerző: Tóth Ida
Forrás: MMA
Fejléckép: Kovács János (Fotó/Forrás: Walter Péter / MMA)