- November 14-i, miskolci bérletes koncertjükre igen változatos műsort állított össze: megszólalt komolyzene, jazz és filmzene is (kritikánkat itt olvashatják). Ez a változatosság a Miskolci Szimfonikus Zenekar műsorstruktúrájában is jelen van, hiszen a klasszikus repertoár mellett a "könnyedebb" műfajok is helyet kapnak - gondoljunk csak a KLAZZ vagy anno a Filmfónia című koncertre. Kimondhatjuk, hogy ez a leglényegesebb momentuma a műsorszerkesztésnek?

- Úgy gondolom, hogy a művészeti vezető saját beállítottsága is kell, hogy érvényesüljön a műsorszerkezetben. Nem találnám egészségesnek, ha barokk, romantikus és kortárs zenét vezényelnék és közben jazzt hallgatnék otthon. Ezt inkább találnám skizofrén helyzetnek, mint azt, hogy időnként olyan helyzetbe hozom az együttesemet, amikor kénytelenek a zene egy másik területével megismerkedni. Rutinosak már abban, hogy reggel a Ghymes együttessel, este Fekete Kovács Kornéllal játszanak, ma ebben a stílusban, holnap egy másikban kell megfelelniük. Mindegyiknek megvan a maga nehézsége, amit meg kell tudni oldani, de ettől lesz teljes a muzsikus fegyvertára. Hiszen, ha egy jazzdobossal is együtt tudunk játszani, az a Mandarinban is visszaköszön, vagy ha egy operaénekest érzékenyen kísérünk, az egy jazz produkcióban is hasznosan érvényesül. Én annak a változatosságnak vagyok a híve, amikor maga a megszólaltatott mű minősége a legfontosabb, nem pedig a stílus maga. 

- Sokszor említette a jazzt. Ezek szerint Önnél ez egy kiemelt kísérőműfaj.

- Azért érzem fontosnak, mert ritmikájában, harmóniavilágában szélsőségesen bonyolulttá, nehezen követhetővé tud válni, és mert eligazodni és meglátni a benne rejlő szépséget csak rendszeres hallgatás után lehet. Hogy magam játsszak is és ne csak vezényeljek jazzt, arról sajnos már lemaradtam, de azért elég jól tudom imitálni például a jazz-zongorázást. Van is egy Gershwin-hangszerelésem is, amit a miskolciaknak készítettem, és amiben egy jazz kvartett zongoristájaként közreműködöm, de ez csak rövid kitérő - a számomra valódi jazzt Oláh Kálmán és a hozzá hasonló szinten játszó művészek képviselik.

- Régóta művészeti vezetője ennek az együttesnek, amely évi közel 70 koncertet ad. Ezek helyszínei között nemcsak Miskolc, hanem más vidéki városok, Budapest és külföld is megtalálható. 

- A Miskolci Szimfonikus Zenekar számára vidéki zenekarként különösen fontos, hogy bizonyítsa, itt Miskolcon is magas színvonalú, professzionális munka folyik. A hazai és a külföldi szerepvállalás számunkra épp ezért fontos megmérettetés. Láthatjuk, miben vagyunk jók, és mely területeken kell még fejlődnünk. Persze a Miskolcon kívül játszott koncertek aránya is megoszlik: volt olyan időszak, amikor Budapesten, és olyan is, amikor például Berlinben koncerteztünk többet. A különböző helyszínek, a közönség, a változatos kihívások segítenek abban, hogy minél objektívebben lássuk a munkánkat. Ebben fontos része van természetesen a szakmai sajtónak is. 

- Mi a legnagyobb nehézség egy vidéki zenekar művészeti vezetésében?

- A koncertjeink 80-85 %-a Miskolcon zajlik, így az a fajta igény, amit az itteni közönség támaszt egy-egy koncerttel kapcsolatban, meghatározó. Nagyon óvatosan kell szerkesztenem például a programot, mert tudom, hogy bizonyos darabok kedveltebbek, bizonyos művek pedig nem találnának kedvező fogadtatásra. A romantikus szvitek, a barokk darabok, Kodály vagy Bartók kompozíciói népszerűek, de az ismeretlen vagy kortárs művekkel csínján kell bánni. Olyan műsor-összeállításban kell gondolkoznunk, melyekben nagyon sokan megtalálják a hozzájuk közel álló zenét, mivel manapság az emberek jobban meggondolják, mint bármikor, hogy mire adnak ki pénzt. Fontosnak tartjuk viszont az új, esetleg elfeledett művek megismertetését, újrafelfedezését is. 

- Az áraik kedvezőnek mondhatók, hiszen négyalkalmas Népszerű-bérlet már 3500 Ft-tól váltható. A közönség tehát lehet, hogy jobban kinyitná a pénztárcáját, egy-egy nagyobb volumenű előadásért, de a zenészek elég felkészültek és képesek lennének sokkal szélesebb klasszikus repertoár színvonalas megvalósítására? 

- A Miskolci Szimfonikus Zenekar összetétele megdöbbentően magas színvonalú. Az évek során olyan kreatív műhely alakult ki, ami képes arra, hogy aznapi leüléssel, egy próba alatt egy-egy repertoárdarabot magas színvonalon szólaltasson meg. Az októberben bemutatott Anyeginnél például hétfőn elkezdtünk próbálni az általunk még nem játszott Csajkovszkij-operát és csütörtökön már hiba nélkül, tökéletes odafigyeléssel tudtuk az énekeseket követni, szinte lemez-szinten. Itt mindenki nagyon komolyan veszi a tevékenységét. Más a helyzet, mint Budapesten, ahol két alaphelyzetet ismerek: vagy nagyon sok pénzt kapnak a zenészek a munkájukért, de elvárják tőlük, hogy a „vérüket adják" és mindig, mindenhol tökéletes fegyverzetben kell állniuk, vagy nem fizetnek annyit, így a muzsikusok az egyik hakniból a másik hakniba esnek, és nem tudnak elmélyülten készülni. Nálunk sem magasabbak az átlagbérek, mint máshol, de hakni lehetőség sincs, ami szétzilálná az emberek figyelmét. Itt, a zenekaron belül a legjobb értelembe vett normális légkör uralkodik, melynek eredménye, hogy a zenészek már az első próbára felkészülten jönnek és sokkal emelkedettebb állapotból tudunk indulni és továbblépni. 

- Ebből a szakmai szintből építkezve hova, milyen irányba szeretné terelni a Miskolci Szimfonikus Zenekart a jövőben?

- Jó irányban vagyunk, nem szeretnék változtatni. Vannak bizonyos dolgok, amik kissé behatárolják a repertoárt, de ezen belül lehet igényesen és színvonalasan teljesíteni. Sokszor hallom zenekar vezető kollégáimról, hogy mekkora változásokat tervezgetnek - nálunk ez nem így működik. Sok apró lépést kell tenni, minden nap nyesegetni kell a kis kerti ollóval a vadhajtásokat. Itt nem hatalmas és nagy váltásokkal mennek a dolgok előre. Évekkel ezelőtt például, ha találtam egy ifjú muzsikust, aki jól játszott, és épp hiányzott a zenekarból egy ilyen hangszeres, évekig vártam arra, hogy végezzen a Főiskolán és bekerüljön ide. Most már kicsivel jobb az időtényező aránya, hiszen a próbajátékok híre messze száll és az ország minden tájáról érkeznek zenészek hozzánk.

- A jó lemezfelvételeknél is közrejátszott a muzsikusok áramlásában tapasztalt pozitív változás? 2009-ben például megkapták az Arany Hangvilla elismerést a Hunagrotonnál kiadott Weiner Toldi című lemezükért. 

- Tudja, olyan van, hogy valaki véletlenül nem kap meg valamilyen díjat, de hogy véletlenül megkapja, az nem fordulhat elő. Jól kellett játszani, jól kellett elkészíteni a felvételt - és ez nem Fortuna istenasszony műve volt csupán.

- Mint ahogyan képesnek kell lenni beugrásokra is. Hogy sikerült Fischer Ádámot helyettesítenie a bayreuthi World Liszt Day-en, ahol Liszt Krisztus oratóriumának részletei hangzottak el, nagy sikerrel?

- Amikor a Zeneakadémia megkeresett, hogy egy próbával vállaljam el ezt a produkciót, tudtam - annak ellenére, hogy a produkció példásan van előkészítve - nem lesz könnyű dolgom. Hiába ülnek ugyanis a zenekarban kiemelkedő képességű, akár szólista adottságokkal rendelkező fiatalok, a zenekari együttjátszásban, a dirigálás utáni játékban még nem rendelkeznek elég tapasztalattal. Nekem pedig az időhiány miatt nem volt más lehetőségem, mint a kezemen keresztül átadni az elképzeléseimet, sokszor az általuk heteken át begyakorolt megoldásokat megváltoztatva. Nagyon észnél kellett lennünk, de végül is szépen sikerült. Ez a produkció remekül illeszkedett abba a folyamatba, melyben Bayreuth városa igazán megadta a módját Liszt ünneplésének.

- Fizikailag hogy bírja ezt a terhelést?

- Abban a 14 napban nyolcféle produkciót vezényeltem. Miskolcon három koncert ment, három programmal, köztük az Anyegin. Az ELTE Bartók Béla Énekkarával - melynek szintén művészeti vezetője vagyok - két hangversenyt adtunk Eisenstadtban az osztrák karvezetők éves kongresszusán, majd két napra rá a bécsi Musikverein-ban léptünk fel. Két egymást követő napon Szombathelyen filmzenét, majd Miklósa Erikával és a Modern Art Orchestrával áthangszerelt operaslágereket játszottunk Pécsett. Ezekben a napokban délután kettőkor Miskolcon befejeztem a próbát, autóba ültem és este hatkor már Szombathelyen dolgoztam, majd éjjel hazaérkeztem Budapestre, ahol egyébként a családommal élek. Jól bírom ez ilyen terhelést, nem pánikolok be, összeszedett vagyok.

- Hosszú távú tervei között is ennek folytatása szerepel?

- Volt az életemnek tíz éve, amikor Miskolc mellett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával osztottam meg az időt. Most szinte minden nap ötkor kelek és az estéim jelentős részét az ELTE Múvészeti Együttesével töltöm. Ők amatőrök és nagyon szeretik azt, amit csinálnak, hihetetlen akarás van bennük, amivel nagyon nagy örömet okoznak nekem. Nagyon boldog vagyok, hogy zenével foglalkozhatom, örömmel végzem a munkám annak ellenére, hogy kemény szakma. Hozzá kell tennem, hogy ha csak Miskolcot csinálnám, az kevés lenne. Nyáron az első pár üres hetet nagyon rosszul viselem...

- Ilyenkor talán előkerül régi, kedves hangszere. Harsonázni szokott még?

- Harsonásként nőttem fel, aminek nagyon örülök, mert sokkal vidámabb életünk volt, mint egy zongoristának például, aki egyszál magában kénytelen gyakorolni. Kisegítőként alkalmunk volt zenekarokba beülni - én fél éven keresztül játszottam az Operaház zenekarában - és belülről láthattuk, hogyan működik egy szimfonikus együttes. Megtapasztaltuk, hogy mitől unalmas egy-egy dirigens, mikor érthetetlen a keze, vagy mit nem szeretnek a zenészek teljesíteni. Ma már nem gyakorolok, de jó volt a karmesteri szakmát a zenekarban ülő zenészek perspektívájából megközelíteni, mert így jobban és értőbben tudok hozzászólni egy-egy problémához, mint azok a dirigens társaim, akik sose ültek zenekarba. Minden ifjú karmester kollégámnak is csak javasolni tudom, próbálja ki ebből a szemszögből is szemlélni a zenekar működését. De azért, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy a harsona diplomám ellenére inkább zongoristának érzem magam.