Egy kisvárosi fesztivál sosem „csak” a művészetről szól, a helyi lakosoknak büszkeség, az ideérkezőknek pedig olyan, mintha egy kicsit elvonulhatnának a világtól, és annak szentelhetnék magukat, ami igazán fontos az életben. Minden évben megtapasztalom, hogy a Kaposfesttel kapcsolatban nemcsak én érzek így, a fesztivál közönsége nem csupán érdeklődő és figyelmes zenehallgató (idehaza ritka, hogy ilyen termékeny csendben ülnek végig egy koncertet a jelenlévők), de minden lehetséges alkalommal kimutatja lelkesedését. Idén már a nyitókoncerten is így történt, ahol Szita Károly polgármester, illetve Hornyák Balázs, a fesztivál igazgatója mondott beszédet, akiknek a rendezvény sorsával, megbecsültségével kapcsolatos kijelentéseire rendre támogató morajlással, időnként közbeszólásokkal is reagált a közönség.
A Kaposfest rögtön be is bizonyította, hogy idén is méltó a bizalomra, már a nyitókoncert egészen parádésan sikerült. Elsőként Fritz Kreisler Bevezetés és allegro Pugnani-stílusban című műve hangzott el, Kirill Troussov hegedű- és Peter Wittenberg zongoraművész előadásában. A darab roppant hatásos, könnyen befogadható dallamot dolgoz fel, miközben az előadónak arra is lehetőséget biztosít, hogy virtuóz képességeit megcsillogtassa. Egyszersmind
a Kaposfest sokszínűségét is előrevetítette, hiszen a művészet és a legmagasabb színvonalú szórakoztató muzsika találkozott benne.
Az első szám után színre lépett a fesztivál elmaradhatatlan konferansziéja, Bősze Ádám a maga piros cipőjében, és az átállás alatt elmesélte, hogy Kirill Troussov ezúttal nem a korábbi években hallott Stradivari-hegedűjével érkezett, mivel a nagy hőmérsékleti különbségek nem tesznek jót a ritka hangszernek. Egyben felvezette a következő számot, Dohnányi Szerenádjának három tétele hangzott el Abouzahra Mariam, Abouzahra Amira és Szabó Ildikó előadásában. A darab adottságaiból kifolyólag mindhárom hölgy technikai brillírozását megcsodálhattuk, a könnyedebb és a líraibb részekben is. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a testvérpár mennyire eltérő előadói alkat, Mariam játékosabb, míg Amira inkább tűnődő típus.
Pablo Barragán, Peter Wittenberg és Várdai István (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Az első rész harmadik száma Beethoven „Gassenhauer” triója volt, amelyről megtudtuk, hogy a harmadik tételben a szerző egy a korszakban népszerű opera slágerét dolgozta fel. Mindezt ráadásul roppant szórakoztatóan tette, a három előadó, Pablo Barragán, Várdai István és Peter Wittenberg a humorát is felvillanthatta. Számomra azonban mégsem ezért jelentett különleges élményt a mű, hanem mert a fesztiválra évek óta visszatérő klarinétművészt, Pablo Barragánt még sosem hallottam ennyire szépen, kimunkáltan, plasztikusan játszani.
A második részben aztán egyetlen, de igen terjedelmes mű hangzott el, Brahms A-dúr zongoranégyese. A zeneszerző is népszerű vendég a Kaposfesten, épp a mostani előadógárda egyik tagja, a brácsaművész Szűcs Máté nyilatkozta, mennyire közel áll hozzá. Partnerei az első Bartók Világversenyt megnyerő hegedűművész, Cosima Soulez-Larivière, valamint szintén Várdai István és Palojtay János voltak. A mű erőteljesen mutatja Schubert hatását, ha másról nem, a második tétel kísérteties zongorafutamáról könnyű ráismerni az osztrák dalköltő zenéjére. Az este levezetéseként ifjabb Sárközy Lajos és zenésztársai muzsikáltak a Kapos Hotel teraszán, ahol a művészek mellett a Kaposfest leglelkesebb rajongói is felbukkantak.
Mindig szép pillanat azt látni, ahogy a nagy sztárok elismerő tekintettel figyelik a cigányzene képviselőit,
Kirill Troussov például le sem vette a szemét a prímásról.
Ifjabb Sárközy Lajos és zenekara (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
A megismételhetetlenség művészete
A következő nap dr. Körmendy Zsolt előadásával indult. A Zeneakadémia oktatója és a Müpa ifjúsági programjainak szerkesztője már tavaly is nagy lelkesedéssel tartott lebilincselő ismeretterjesztő programokat, idei témája A zene kettős természete volt. Sajnos az első részről lemaradtam, amely a zene matézisát, tehát mérhető, egzakt módon leírható tulajdonságait ismertette, de szerencsére az előadó nemcsak összefoglalta a korábban elhangzottakat, de néhány érdekes adalékkal ki is egészítette. Így
meghallgathattuk Haydn palindrom szerkezetre épülő, oda-vissza megegyezően hangzó menüettjét,
és megtudtuk, hogy Mozart írt olyan darabot, amelynek egyes részeit dobókockával kell kiválasztani. Az aktuális téma pedig a zene érzelmi oldala volt, amelynek legérdekesebb részeként közösen próbáltuk megfejteni, milyen eszközöknek köszönhető, hogy bizonyos érzelmeket fedezünk fel Mahler Adagiettójában vagy A varázsfuvola egyes áriáiban.
A délelőtti koncert sem afféle könnyű matinéprogramot tartogatott, a megelőző előadásban is emlegetett „isteni harmónia” egyik legtökéletesebb megvalósulásaként Bach g-moll gambaszonátája hangzott el Szabó Ildikó és Palojtay János előadásában. Utána megtudtuk Bősze Ádámtól, hogy a kijelentés, miszerint Bach muzsikája a mindennapi kenyerünk, Robert Schumanntól származik. Majd egy újabb B-betűs szerző, Bartók Béla következett, akinek 4. vonósnégyesét a Motus Quartet játszotta. Tavaly hallottam először a kiváló együttest, amelynek magyar tagja a csellista Hartmann Domonkos, és bevallom, azóta a rajongójuk vagyok. Igen nagy fába vágták a fejszéjüket, a Bartók-vonósnégyesek roppant komplex feladatot jelentenek mind technikai, mind interpretációs tekintetben.
A kvartett azonban brillírozott, kristálytiszta, precíz hangzással és páratlan összhangban szólaltatták meg a művet.
A harmadik tételben aztán a muzsikusok szólóban is megmutatkozhattak, de izgalmas volt a negyedik, pizzicato tétel szokatlan hangzása is. Ennek kapcsán Bősze Ádám elmesélte, a technikának milyen sajátos változatát fejlesztette ki Bartók: a muzsikusok úgy pendítik meg a húrt, hogy az visszacsapódjon a hangszer fedőlapjának.
A Motus Quartet és Elisabeth Brauß (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
A délelőtti koncert harmadik számában ismét Kirill Troussov és Peter Wittenberg lépett színre, a közönség pedig már akkor ujjongott, amikor meglátta őket. Ők egy újabb Brahms-művet adtak elő, a d-moll hegedű-zongora szonátát, amelyről azt is megtudtuk, hogy az ősbemutatójára Budapesten került sor, Hubay Jenő és maga Brahms játszotta. Azt hiszem, ők maguk is elégedettek lehettek volna a kései utódok interpretációjával, olyan érzékenyen, mégis hihetetlen energiával szólalt meg a darab. A Bartók-mű után érdekes kontrasztot jelentett azzal szembesülni, hogy
mennyivel egyszerűbbnek tűnt még a világ Brahms idejében, mint negyven évvel később, és mégis, a maga módján akkor is komplex és teljes volt.
A hatalmas sikerre való tekintettel Kirill Troussov megkérdezte, szeretnénk-e még egy rövid ráadást, majd a közönség lelkesedését látva egy hihetetlenül virtuóz Csajkovszkij-művel ajándékozott meg minket. Furcsa volt, hogy csak függeléknek szánta a darabot, olyan szélsőséges szenvedéllyel adta elő, mintha semmi másra nem is készült volna ezen a napon.
A délutáni kiegészítő program újfent a fesztivál sokszínűségére adott példát, Keresztury-Albert Zsolt Penta Essentia című alkotása Hamvas Béla Öt géniusz című műve alapján készült, amelynek lényege, hogy a magyarság különböző világtájak és az azok által képviselt szimbolikus eszmék találkozásánál helyezkedik el – az tehát a feladata, hogy ezek között harmóniát teremtsen. A mű öt tételből áll a négy égtáj és Erdély képviseletében, miközben a kerettörténetben a narrátor, Tóth János Gergely két fiatal viharos szerelmét mesélte el. Albert Anna Leona és Gubinecz Ákos szólaltatták meg a mű vázát adó népdalokat, majd mindegyik után egy kis hangszeres reflexió következett az ének témájára, ezeket az Anima Musicae Kamarazenekar vonósnégyese, Erdő Zoltán tárogató- és Dobozy Ágoston zongoraművész adták elő, különböző kombinációkban.
A Penta Essentia című előadás, középen Erdő Zoltán tárogatóművésszel (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Az esti koncert előtt Bősze Ádám „szellemi örömöket” harangozott be, és mint mondta, a műveket illetően ezt most szó szerint értjük. Schubert Gesz-dúr impromptuje valóban csodálatosan derűs alkotás.
Nem tudom, akadt-e olyan a közönség soraiban, aki zilált idegzettel ült be a koncertre, ám biztos, hogy a végén békére lelt.
Ráadásul a darabot a Kaposfest-újonc zongoraművész, Elisabeth Brauß szólaltatta meg, aki már ránézésre üde, légies jelenség, éppen ilyen volt a játéka is. A következő Dvořák A-dúr zongoraötösben a Motus Quartet csatlakozott hozzá. Nem meglepő módon a komponista is az első hegedűnek és a csellónak írta a legbravúrosabb dallamokat, ám szerencsére akadtak olyan részek, ahol a két középső szólamot játszó művész, Karla Križ és Erin Pitts játékát is megcsodálhattuk a mindig nagyszerű Tim de Vries és Hartmann Domonkos mellett. Egy pillanatra újfent eszembe jutott a reggeli előadás a zenei befogadásról, amikor a zongorán feltűnt egy bágyadtan csillogó kis akkord, és hirtelen felidézett bennem egy emléket. De mire utána tudtam volna kapni, a muzsika már tovább is haladt, és a pillanatnyi érzés szétfoszlott. Hát igen, a zene valóban a megismételhetetlenség művészete.
A második esti koncert helyszíne a református templom volt, szép épület, habár ilyentájt elég meleg van benne. A műsor a csellista-zeneszerző, Julius Klengel d-moll szvitjével indult, Várdai István és Tomasz Daroch előadásában. A komponista igencsak szerette megmutatni, milyen lehetőségek rejlenek a hangszerében (tizenkét csellóra írt darabját négy évvel ezelőtt a Kaposfest közönsége is meghallgathatta, szintén a művészeti vezető, valamint tanítványai előadásában). A helyenként a barokk zenét is megidéző szvit minden tétele nagyon különböző karaktert jelenít meg, a szívbemarkolóan érzelmestől a pörgős tánczenéig.
Majd ismét egy Brahms-mű következett, a h-moll klarinétötös, az átállás alatt pedig Bősze Ádám arról mesélt, mennyire termékenyítően hatott a zeneszerzőre, mikor meghallotta a klarinétművész Richard Mühlfeld játékát, így – bár korábban azt tervezte, befejezi karrierjét – több darabot is komponált klarinétra. Ezen az estén a darabot Pablo Barragán, valamint Abouzahra Amira, Abouzahra Mariam, Szűcs Máté és Várdai István szólaltatta meg.
A komponista a hegedűnek is nagy feladatot adott, amellett, hogy a legszebb dallamok egy részét megosztotta közte és a klarinét között,
néha olyan érzésünk lehetett, mintha a középpontban igazából a kettősük állna. A mű meglepően ér véget, bár egyik tétel sem maradéktalanul pozitív kicsengésű, a befejezés kifejezetten szomorú.
Tomasz Daroch és Várdai István (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Játék a zenével
A következő napon a délelőtti koncert újfent Bachhal indult, a d-moll partita Chaconne-ja hangzott el Cosima Soulez-Larivière előadásában. Bár a mű elég népszerű, hihetetlen komplexitása miatt minden alkalommal rá kell csodálkozni. Alighanem a komponista szándéka is az volt vele, amit ezen a hangversenyen éreztem: ahogy minél jobban igyekszünk átlátni a struktúrát, az egész világ új arcát mutatja meg. Azután pedig leszálltunk a földre, Mendelssohn Dal szöveg nélkül című alkotása következett, amelyet Elisabeth Brauß játszott zongorán.
De milyen bájosnak, idillinek, otthonosnak tűnt a földi világ, a természet ebben a darabban, ahol a fájdalom se mardos túl erősen, az öröm pedig beragyogja a szíveket.
Utána újabb Mendelssohn-mű következett, az Esz-dúr klarinét-zongora szonáta, amelyben Pablo Barragán is csatlakozott a művésznőhöz. A legnagyobb élményt talán a második tételt indító, egészen leheletfinom klarinétszóló jelentette – már előző este, a Brahms-műben is felfigyeltem arra, hogy Barragán milyen csodás pianókra képes. A zárótételben pedig némi kedves kópéság is helyet kapott, amelyet az előadók igazán szerethetően mutattak meg.
Az idei Kaposfesten a gyerekeknek is kedveztek, az esti koncerten vendégeskedő Liszt Ferenc Kamarazenekar elhozta a Bábozd Zöldre Egyesülettel közös mesejátékát, az Egy viharos napot. A kedves történet – két aranyos kis manóról és a kutyájukról, akik el akarnak jutni ezermester barátjukhoz, hogy megnézzék annak kacatokból készült hangszerét – egyszerűsége és gyorsan pergő cselekménye miatt a legkisebbeknek is érdekes, nagy lelkesedéssel követték a gyerekek a történéseket. Közben pedig a zenekar rövid, de nagyon népszerű darabokat játszott, Pachelbel Kánonját, a Peer Gynt részletét, a Virágkeringőt a Diótörőből és így tovább. Nemrég olvastam egy cikket arról, milyen sok kisgyerek kényszerül nélkülözni az élőzenét, úgyhogy különösen fontos egy kifejezetten az ő korosztályukat megcélzó produkció.
Egy viharos nap – zenés-bábos gyerekelőadás (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Az esti koncerteken mindig több közönség van jelen, mint délelőtt, a kifejezetten a fesztiválra érkezők mellett itt a helyi lakosok is megjelennek, akik napközben dolgoznak. A szerda esti hangverseny azonban különösen népszerű volt, bizonyára a Liszt Ferenc Kamarazenekar, no meg a közkedvelt művek együttesen járultak hozzá a fokozott érdeklődéshez.
Az első részben végig a barokk és a klasszika határán folyó patak partjain lépdeltünk, néha pedig belegázoltunk a vízbe is.
Izgalmas volt megfigyelni, hogyan változott a zenei stílus a 18. század folyamán, és hogyan éltek egymás mellett különböző irányzatok, akár egyazon művön belül is. Elsőként Carl Philipp Emanuel Bach B-dúr vonósszimfóniája hangzott el, majd Vivaldi A négy évszak című darabjából a Nyár. A fesztiválon rendszeresen előfordul, hogy nem teljes alkotás, hanem egy önállóan is érvényes részlet szerepel műsoron, így még közvetlenebb kapcsolódások tudnak létrejönni a művek között. A jól ismert hegedűverseny szólistája Abouzahra Mariam volt, és ha korábbi szereplésénél a művész játékosságát emeltem ki, ezúttal egy temperamentumos barokk hősnő alakjában állt elénk. Nem is tudom, éreztem-e korábban ebben a darabban, hogy a hegedűszólista mintegy szimbolikus természetistenként meg is testesíti a zene által festett jelenségeket.
Játékosságban Várdai István produkciójában sem volt hiány, aki Luigi Boccherini B-dúr csellóversenyében lépett színpadra. Bár a mű önmagában is élményt szerzett volna lendületesen gyors és áradóan lírai lassú tételével, különlegessé tették a csellista által játszott kadenciák.
Ma már ritkaságszámba megy, hogy a klasszikus zenei előadók alkotó vagy improvizatív művészként is aktívak legyenek, ám a mű keletkezése idején ez teljesen természetesnek számított,
a komponisták is partnerként tekintettek arra, aki majd megszólaltatja alkotásaikat. Ezen az estén Várdai István hihetetlenül szellemes és kreatív, zenei idézetekben bővelkedő függeléket kapcsolt a tételekhez: a Beatlestől a Yesterdayt, az Ó te drága Clementine-t és végül a második rész műsorszáma, a Pisztráng-ötös legismertebb dallamát is megidézte.
Az est megkoronázásaként aztán lement a Schubert-darab is, csupa közönségkedvenc művész, Elisabeth Brauß, Kirill Troussov, Szűcs Máté, Szabó Ildikó és újoncként Horváth Bence Dániel előadásában. Igazából ez a Kaposfest lényege – tör rám a felismerés –, valami olyasmit hallhatunk, amire soha korábban nem került sor, és soha nem is fog. A nagy találkozások a művészek között is létrejönnek, eljátszanak valamit, ami kedves a szívüknek, aztán mindenki járja tovább a maga útját. Aki ennek részese akar lenni, annak el kell zarándokolnia Kaposvárra.
Fejléckép: Abouzahra Mariam és a Liszt Ferenc Kamarazenekar (fotó/forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
hírlevél
