A zongora és az orgona házasságára valamikor a 19. század folyamán került sor Franciaországban. Ebben az időszakban, a polgári zenekultúra virágkorában, amikor valamennyi középosztálybeli családban kellett lennie valamilyen billentyűs hangszernek, elképesztő népszerűségnek örvendett az orgona "kisebb testvére", a harmónium: szinte valamennyi otthonban állt egy, ahol zongorára nem tellett. Sőt, olykor a zongora mellett is megfért – ha meghúzta magát. A két hangszer egymást kiegészítő sajátosságai aztán számos zeneszerzőt ihlettek meg, s persze a művek nem kerülhették el, hogy ne váljanak orgona-zongoradarabként koncerttermi muzsikává. A billentyűs csodagyerekként feltűnő Camille Saint-Saëns például fontosnak érezte, hogy harmónium-zongora duókat publikáljon pályája elején, már 1858-ban, de César Franck is számos darabot komponált e ma már különösnek tűnő hangszer-összeállításra.

Az orgona-zongora bensőséges viszonyánál kézenfekvőbb a kapcsolat a jazz és a 18. századi zene között, miként arra számos zenetörténész rámutatott az utóbbi évtizedekben, Magyarországon többek között Pernye András. Mindkét idióma előadói gyakorlatában fontos szerepet játszik az improvizáció, pontosabban a kottakép szabad értelmezése, hiszen a jazzben az előadó és a zeneszerző éppúgy nem válik külön, miként a 18. századi zenei gyakorlatban. Egy jazz-standard kottaképe rendkívül hasonló egy 18. századi szólószonáta vagy continuo-kíséretes dal kottaképéhez (a fúgáktól és más nagyszabású műfajoktól most tekintsünk el). Mindkettőben a dallam a meghatározó, amelyet az előadó szuverén módon alakíthat és díszíthet, s a kíséret mindkét esetben a harmóniamenetet meghatározó számokkal van jelölve. De nemcsak a notáció és az előadói gyakorlat kapcsolja össze a két zenei nyelvet, hanem számos kompozíciós eljárás is, amelyek közül a legfontosabb a variáció technikája. A meghatározott, s többnyire nem túl hosszú harmóniasor – amit a passacagliában vagy a chaconne-ban a visszatérő basszusmenet implikál –, hosszú percek zenéléséhez szolgáltat anyagot, s az egyes variációkban nemcsak az előadó képességeit csodálhatja meg a hallgató (a virtuozitás iránti vonzódás ugyancsak közös jegye a 18. századnak és a jazznek), hanem az alaptéma zenei átalakításának különleges fogásait, harmóniai elszínezéseket, a ritmika finomszerkezetének érzékeny átalakításait is.

Közismert, hogy J. S. Bach zenéje például meghatározóan fontos impulzust jelentett és jelent máig nemcsak a klasszikus műfaj művelői számára, hanem számos jazz-muzsikusnak is. Nagyszerű felvételek sokasága hozzáférhető, ahol jazz-zenészek alakítják a maguk képére Bach zenéjét: elég itt utalni a Swingle Singers szenzációs vokális lemezire, amelyekben Bach zenéje tökéletesen teszi magáévá a jazz lüktetését, vagy a francia jazz-zongorista, Jacques Loussier – egyesek által kritizált, de mindig rendkívül invenciózus – kísérleteire, amelyek során Bach motívumaiból és zenei ötleteiből építi fel saját triója zenei nyelvét. S hogy ne menjünk messzire, nemrégiben Oláh Kálmán jelentetett meg jazzlemezt a Goldberg-variációkból kiindulva. Fassang László és Szakcsi Lakatos Béla a klasszikus zene és a jazz közötti kapcsolat működési mechanizmusát élőben mutatja be a Művészetek Palotájában. A cserekapcsolás során Bach c-moll passacagliája éppoly otthonosan teszi majd magáévá a jazz-zongorát, mint Joseph Kosma örökzöldje, az Autumn Leaves, az ötmanuálos, több mint 6000 sípból álló nagyorgonát.

(2008. november 18. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Kilenc manuál – zongora-orgona parádé - Saint-Saëns: Allegro molto, Capriccio, Scherzo; Dupré: Ballada, op. 30; Franck: Prelűd, fúga és variáció; Liszt: Rákóczi-induló; Bach: c-moll passacaglia és fúga, BWV 582; Improvizáció a c-moll passacaglia témájára; Automn Leaves-variációk; Közös improvizációk a közönség által választott témákra, km.: Fassang László (orgona), Prunyi Ilona, Szakcsi Lakatos Béla (zongora)