„Kurtág és Beckett küzdelme a szavakért általános érvényű” – Ajtony Csaba karmester, a MIKAMO Közép-Európai Kamarazenekar művészeti vezetője

Nemsokára a BMC-ben léptek fel, ahol a MIKAMO egy teljes koncert programját a szavaknak, a beszéd keletkezésének szenteli.

Minden fellépésünket egyetlen „darabnak” tekintem, amely zenei színházként és egységként is funkcionál. Ha a művekben nincs szöveg, a címek és az azokhoz kapcsolódó utalások segítik a dramaturgia kialakítását.

Azóta a többnyelvű környezet egyre általánosabb élethelyzetté, Kurtág és Beckett küzdelme a szavak formájáért és értelméért pedig általános érvényű és kifejező allegóriává vált.

Milyen darabokból áll a műsor?

Lépjünk vissza egyet az előző okfejtésben: mielőtt a beszéd körvonalazódna, a semmi, a csend vesz körül minket. Tapogatózunk, és csak a lélegzést (Salvatore Sciarrino: Introduzione all'oscuro), majd az első, egy lélegzetvételnyi próbálkozást halljuk a megszólalásra (Kurtág: Mi is a szó). A következő lépés, hogy „folyamatosan dadogunk” (Georg Friedrich Haas: ...fließend...), és ahogy összefüggővé válik a zene, elérkezünk Mikel Urquiza művéhez (Oiseaux gazouillants et hibou qui se retourne), amit egy középkori metszet nyomán komponált, amelyen két mechanikus zenedoboz látható egy kis kabin tetejére szerelve. A darab tulajdonképpen hármasverseny „rejtett” zenészekre, akiknek játékát a zenedobozok inspirálják. Mechanikus megnyilvánulásaik jóval túlmutatnak a dadogáson vagy a folyékony beszéden, szinte ontják magukból a locsogást. A zárás Sara Glojnarić sugarcoating (v2.0) című darabja, ami perspektívát ad a koncertnek, hiszen rámutat arra, hogy a nyugati kultúra a dolgok jelentése (tehát az értelmezés) körül forog. Erre föl jön valaki, aki beszámolja az egy-két-há’-négyet, és popos gondolkodásmóddal, másfajta szemszögből, táncos lüktetéssel kérdőjelezi meg a megszokásokat. A zene rendkívül tág fogalom, a csendtől a szavak születésén át a fecsegésig minden belefér.

Gryllus Samu új művét, amit erre az alkalomra írt, még nem említetted.

Tulajdonképpen okkal, hiszen a Transitional Aszemblies for creative ensemble kilóg a sorból. Egy több egységből álló sorozatról van szó. A koncertek általában jól ismert rituálék mentén zajlanak, és a rituálék sajátossága, hogy rendkívül szilárdan tartják magukat. Az egyik ilyen szertartás az átállás, amikor a zenészek a darabok között helyet változtatnak, kimennek, bejönnek.

Stockhausen óta sokakat foglalkoztatott már ez a kérdés, hiszen liminális térről van szó, és a határállapot kitöltése rendkívül izgalmas zeneszerzői feladat.

Gryllus Samu (Fotó/Forrás: Pereszlényi Erika / MIKAMO Közép-Európai Kamarazenekar)

Európán kívül Kanada a másik otthonod. A beskatulyázhatatlan koncertekhez hogyan viszonyul az ottani közönség?

A kontinentális választóvonal nagyon markáns. Bár a könnyebb darabok, filmzenék, musicalek Észak-Amerikában váltak a szimfonikus zenekari repertoár részévé, a zenekari élet etikettje és a rituáléja viszonylag kötött, az experimentális formák, a kísérletezés mind a mai napig a kis előadóterekbe szorul. Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy a Nagy Ötökhöz tartozó szimfonikus zenekarok (Boston, Chicago, Cleveland, New York, Philadelphia) valamelyike rendszeresen alternatív koncertdramaturgiával álljon elő. San Franciscóban vagy Los Angelesben már inkább előfordul az ilyesmi, és ez nyilván másutt is változni fog, csak idő kérdése. Európában viszont minden síkon kísérletezés zajlik. A zene Európában hagyományos része a kulturális identitás kifejezésének, és a zenekarok azt kutatják, hogyan lehetne a fiatalabb generációk megváltozott ingeréhségét és figyelmét lekötni.

Amikor egy koncertre gondolok, alapvetően mégiscsak a zene jut róla eszembe…

Karajan óta tart az őrület, hogy vizualizáljuk, amit hallunk, és moziélményt csinálunk belőle. De ezt a megközelítést nem lehet alkalmazni a teljes repertoáron. Bizonyos zenék adaptívabbak, mint mások. Karajannak Beethoven kilenc szimfóniája volt a tökéletes alapanyag. A digitális koncerttermek tele vannak akciófilmszerűen megszerkesztett koncertekkel. De ez a műfaj valószínűleg zsákutcába ért.

– vagy azért, mert erős képi gondolatot ébreszt a befogadóban, vagy azért, mert a szerző előír benne a zenésznek valami zenén túli, látványos feladatot.

Éspedig milyet?

Erre bőven látunk majd példát Gryllus Samu új darabjában, amely a hangfestés (soundpainting) eszközét alkalmazza, de a Haas-darab is ígér meglepetéseket. Azt is mondhatnánk, hogy dinamizáljuk a hallgatási élményt. Egy hasonló izgalmas projektet hozunk a MIKAMO-val decemberben a Magyar Zene Házába is, ahol Stockhausen Sternklangját játsszuk a ház különböző tereiben, és a közönség séta közben szabadon alakíthatja a darabot.

Hogyan találjátok meg azokat a zenészeket, akik azonosulni tudnak a MIKAMO küldetésével?

A közép-európai térség mindig is egységes zenei praxist képviselt. A budapesti, bécsi és pozsonyi zenei élet historikusan egyazon spektrumon belül foglal el különböző pozíciót, ám egyre inkább közelednek egymáshoz. Arra törekszünk, hogy a MIKAMO-ban Budapestről, Bécsből és Pozsonyból egyaránt legyenek zenészek. Ezalatt azokat a fiatal muzsikusokat értem, akik ezekben a városokban élnek és dolgoznak, és közben sokféle izgalmas kultúrát, zenei hátteret is magukkal hoznak.

Károlyi Katalin (Fotó/Forrás: Flor Garduño Yañez / MIKAMO Közép-Európai Kamarazenekar)

Manapság érdemes-e még olyan kifejezéseket használni, hogy magyar vagy osztrák zene, magyar vagy osztrák zeneszerző? Teszem azt, a Budapest és Bécs között ingázó Gryllus Samu zenéjét melyik írná le jobban?

A nemzetekhez kötődő kulturális identitás koncepciója nagyon erős volt a 19. században, de azóta rengeteget változott a társadalom.

nem kizárólag az, hogy honnan jöttünk.

Ha épp nem a MIKAMO-val lépsz fel, nagyzenekarokat is szoktál vezényelni. Számít a méret?

Az az egyik legcsodálatosabb dolog a zenészlétben és a vezénylésben, hogy nagyon gazdag spektrumon mozoghat az ember. Én akkor érzem magam igazán egyensúlyban, ha gyakorló zenészként is „karbantartom” magam. Nekem a zongorázás adja a mindennapos rutint. Ha lehetőség adódik, szívesen veszek részt kamarazenében. A koncerten a Kurtág-darabban zongorán működöm közre a csodálatos mezzoszoprán, Károlyi Katalin mellett. Az pedig, hogy egy zenekarral milyen kifejezésmódokat lehet használni, igenis függ a méretétől. Egy tizenöt-húsz fős ensemble-lel nem lehet ugyanazt a hangtömeget megformázni, mint egy zenekarral. A zenekartól ellenben praktikus okokból nem lehet olyan hajlékonyságot elvárni, mint egy ensemble-től. Hatalmas ajándék, ha egy karmester mindkét apparátussal dolgozhat. Szerencsére nekem egyiket sem kell hanyagolnom a másik kedvéért.

Manapság vágynak-e rá a zenészek, hogy ensemble-ben játsszanak?

Az új zenét játszó, illetve historikus előadói gyakorlaton alapuló együtteseknek köszönhetően a zenésztársadalomban mindenki látja már a kisebb forma rugalmasságát és előnyeit. Ez egy olyan apparátusméret, ami elég gyakori a színházi világban és a zenében is (nagyságrendileg sokkal több van belőle, mint nagyzenekarból), és a flexibilitás szempontjából is nagyon előnyös.  A muzsikusok gyakran portfóliószerűen állítják össze a munkájukat, amit egy szimfonikus zenekari állás ugyanúgy kitölthet, mint a különféle munkák és projektek kombinációjára épülő modellek.

Fejléckép: Ajtony Csaba (fotó/forrás: Hrotkó Bálint / MIKAMO Közép-Európai Kamarazenekar)