Miért most, két évvel előző nagy sikerű budapesti koncertje után lép a Vigadó közönsége elé?
– Úgy döntöttünk testvéremmel, Saad Bashirral, és a Munir Bashir Lant és Tradicionális Zeneművészeti Nemzetközi Alapítvány többi tagjával, hogy rendszeresen rendezünk egy-két koncertet öt éve Budapesten elhunyt édesapánk emlékére.
– A családjukban mindenki beszél magyarul. Hogyan kerültek a magyar fővárosba, ahol jelenleg is laknak?
– Édesapám a hatvanas években látogatott ide, elsősorban azért, hogy megismerkedjen az európai kultúrával, a magyar népzenével. Ő akkor már az oud, az arab lant ismert művésze volt, tizenöt évesen iskolában tanította a hangszeres játékot. Beíratkozott a Zeneakadémiára, ahol Kodály Zoltánnal is találkozott.
Munir Bashirt érdekelte a hasonlóság a régi magyar népdalok és a keleti zene között, Kodályt pedig foglalkoztatták a makámok (az arab skálák), amelyek Bartók figyelmét már a harmincas években felkeltették, amikor Kairóban járt az arab zenei világkongresszuson. Édesapám annyira megkedvelte a magyar népzenét, hogy attól kezdve az improvizációba gyakran beletett magyar motívumokat. Sőt nemcsak a magyar zenét kedvelte meg itt, Budapesten, meg is házasodott. Édesanyánk magyar, bátyám is, jómagam is itt születtünk. A családunk azután Bejrútba költözött, majd Bagdadba, ahol húsz esztendőt töltöttünk. Az öbölháború kitörésekor jöttünk vissza Budapestre.
– Ekkor nyugdíjaztatta magát Munir Bashir az iraki kultuszminiszteri posztból. Tehát nem kizárólag művészként tevékenykedett.
– Rengeteget tett az arab tradicionális zene felvirágoztatásáért. Művelte, tanította a lantot, fél évig még Szaddám Huszein is tőle tanult, szervezte az iraki zenei életet, fejlesztette a magyar–iraki kulturális kapcsolatokat. Ahol megfordult, az arab folklór mellett a magyar zenét is népszerűsítette. Az iraki zeneiskolába magyar tanárokat hívott. A bagdadi Balett- és Zeneiskola keleti tanszékét ő alapította. Őelőtte ott csak európai hangszereket tanítottak. Nem furcsa? A keleti szakra jártam én is.
– Mikor ismerkedett meg a lanttal?
– Ötévesen. A mesterem mindvégig édesapám volt, akit az egész világon ismertek, tiszteltek, negyven kitüntetést kapott, köztük magyar elismeréseket is, a Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat, Liszt-díjat. A kilencedik születésnapomon adtam az első oudkoncertet. Később apám vitt magával a koncertjeire, együtt is játszottunk.
– Milyen zenét játszik?
– Amit édesapám. Világzenét szólóban. Keleten és másutt, Nyugat-Európában így ismernek. A magyar közönségnek ez elég szokatlan, így itt vegyes koncertet adok más zenészekkel közösen. Az én zeném alapja a meditáció és az iraki tradicionális muzsika. Ötvennél is több makámot használok, egyébként száznál is több ilyen skála létezik. Zenélés, vagyis meditáció közben utazok, bejárom Indiát, Japánt, Kínát vagy a flamenco hazáját. A Bashir-stílust művelem, amit édesapám, azzal a különbséggel, hogy engem modernebb hatások is értek. Úgyhogy ez immáron az Omar Bashir-stílus.
– Lejegyzi a kompozíciót?
– Az én zeném improvizáció, semmi nincs lejegyezve. A lemezeimen szereplő számok is megismételhetetlenek, hiszen ott, a felvétel helyszínén születnek. A tizenkét eddig megjelent albumom között találhatók lantszóló-CD-k, vettem fel indiai dobosokkal, magyar cigányzenekarral lemezeket, vannak dzsesszfelvételeim, flamencóval és európai popzenével elegyített számaim.
– Mit adnak elő Szakcsi Lakatos Bélával a Pesti Vigadóban?
– Izgalmas dologra vállalkozunk, a koncertteremben fog megszületni a produkció. Én nem tudom, hogy ő mit fog játszani és fordítva. Egy biztos, én arab és ázsiai zenét fogok improvizálni. Az ütőhangszereken (kongán, tablán) megint más kultúrák ritmusai szólnak majd, elhangoznak török és spanyol motívumok.