Egy új vezető karmester érkezése értelemszerűen mindig korszakváltást is jelent egy zenekar életében: idő kell, míg a más vezénylő kezekhez szokott muzsikusok a még ismeretlen maestro minden rezdülését kiismerik. A közös bemutatkozás persze jó alkalom a megkezdett együttműködés csiszolgatására, ám egyszersmind egyfajta vizsga is, ráadásul annak is a záró fajtájából való: a közönség ugyanis türelmetlen, abban az értelemben legalábbis mindig az, hogy már elsőre a legjobbat akarja látni és hallani, s kevéssé kíváncsi a tökéletes produkcióig megtett útra, a verejtékes munkaórákra.

Nem elsősorban azért említjük meg ezt a közhelyet, mert azt kívánjuk jelezni vele, szombati Muszorgszkij-délelőttjükön a MÁV Szimfonikus Zenekar nem (mindenben) felelt meg ezeknek a bizonyos hallgatói elvárásoknak, hanem azért, mert rendhagyó módon be is lett jelentve, hogy az egybegyűltek egy új korszak első felvonásának lehetnek szem- és fültanúi.

Annak az önmagában szép gesztusnak tehát, hogy a szünet után a frissen (2012. szeptember elején) kinevezett Csaba Péter mikrofont ragadott, különös jelentősége lett a koncert során, mert ezután még bizonyosan azok a hallgatók sem ugyanazzal a füllel fogadták be a soron következő darabot (az Egy kiállítás képeit), akik mit sem tudtak a zenekar élén bekövetkező személyi változásokról, s akiket e változások ténye amúgy teljességgel hidegen is hagy.

Hiszen ki ne lenne engedékenyebb és megbocsátóbb egy olyan, addig több ízben is bizonytalan kezű előadóval szemben, akiben a fejlődés, a javulás lehetősége potenciálisan benne rejlik, aki legközelebbre jó eséllyel kijavítja esetleges hibáit. Hiszen minden, ami elhangzott - mondhatja az ember - leginkább az össze nem szokottság számlájára írható.

Kicsit olybá tűnt tehát, mintha a dirigens maga intette volna türelemre a nagyérdeműt. Persze ismerve képességeit és figyelemreméltó nemzetközi sikereit, Csaba minőségi munkájában egy kevéssé sikerült koncert után is bízni lehet.

Hogy a debütálás kevésbé volt meggyőző, külső körülmények számlájára is írható. Az első (bérletes) koncert miatti drukk legyőzése mellett és mellé a zenekar tagjainak ugyanis egy másik kihívással is szembe kellett nézniük: nevezetesen azzal, hogy Wiedemann Bernadett - ismeretlen, de legalábbis be nem jelentett okokból - lemondta a közös fellépést, és ezért az utolsó pillanatban egy külföldi meghívott ugrott be énekelni a helyére. Így az egyébként is szűkös felkészülési idő feltehetően még rövidebbre zsugorodott.

Ha már a beugrást említettük: Clémentine Margaine személyében egy egészen varázslatos hangú mezzoszopránt sikerült megismerni, aki hatalmas átéléssel és odaadással énekelte A halál dalait és táncait. Azon azonban ő sem tudott segíteni, hogy Csaba mind a négy tételben (de különösen a Szerenádban és a Bölcsődalban) elképesztően lassúra vette a tempót, így az énekesnő - egy képzavarral élve - minden igyekezete ellenére sietősnek tűnt. Joggal lehetett azonban az a benyomása a jobban fülelő hallgatónak, hogy a francia művésznő kellőképp ráérzett a dalok ideális lüktetésére és a karmester az, aki indokolatlanul visszafogja a szavak és hangok természetes sodrását. Sajnos ez az egyet nem értés az összbenyomást is jelentősen rontotta, mert pontatlan be- és rálépésekhez, illetve ritmikai-metrikai zavarokhoz vezetett.

A dalokat hallgatva ébredt rá az ember, hogy tulajdonképpen az Egy éj a kopár hegyennel is ez volt az elsődleges baj, ezért hatottak a rézfúvósok darabosnak, s ezért tűnhetett az egész mű meglehetősen fakónak és enerváltnak: ezen a délelőttön a zenekarból és vezetőjéből a műsor nagyobb hányadában valahogy hiányzott a megfelelő lendület és a kellő sebesség.

Ennek azonban nemcsak negatív következményei voltak: az Egy kiállítás képei lassú tételei (a Katakombák és különösen a ciklust záró Kijevi nagykapu) ezúttal Csaba "kezei alá" játszottak, s megmutatták, hogy a zenekar milyen színekre és dinamikai finomságokra képes. Tulajdonképpen az időzítés tökéletesre sikeredett, mert éppen a koncert legutolsó néhány perce (a legutolsó kép) sikerült a legmonumentálisabbra, így még a közönség addig kevésbé elégedett része is fülében szép (ha nem is maradandó) emlékekkel távozhatott.

Elnézve a zenekar sűrű koncert-naptárát, a közeljövőben bőven lesz alkalom arra, hogy a zenekar és karmestere között a megkezdett közös munka a mostaninál látványosabb eredményekben is megmutatkozzon. Még a lassú víz is kimossa előbb-utóbb azt a bizonyos partot.

de Falla: El amor brujo - részlet, km.: MÁV Szimfonikus Zenekar, vez.: Csaba Péter