Olyan zeneszerző-zongorista óriások játékát őrizték a bakelitlemezek mint Debussy, Mahler, Strauss, Ravel, Szkrjabin vagy Grieg - pedig ő már 1907-ben meghalt! Kilencven évvel később már más számít „legendásnak”. A Deutsche Grammophon sorozatában Carlos Kleiber, Karajan, Ojsztrah, Richter, Rosztropovics, sőt Argerich nevével is találkozunk. Mielőtt az összehasonlítás provokatívnak tűnne, sietek kijelenteni: ez utóbbiak előtt is kötelező minden muzsikus számára a főhajtás, a DGG sorozatának igenis van (s nemcsak lemezpiaci) létjogosultsága. Hiszen ha a hatvanas-hetvenes évek könnyűzenéje megszámlálhatatlan válogatásban élheti reneszánszát, miért ne vállalkozhatna egy hanglemezkiadó a komolyzene időközben igencsak megváltozott hangzáselképzelésének tudatos dokumentációjára - kivált, ha olyan gazdag archívummal rendelkezik, mint a DGG. Az akceleráció ugyanakkor figyelemreméltó.

És az előadás is az. Az előbbi példánál maradva, az Amadeus-vonósnégyes harminc évvel ezelőtt ugyanazt jelentette a kamarazenében, mint a Beatles „kvartettje” a könnyűzenében: etalont. Precizitásuk, egybeforrottságuk négy szuverén zenész műve, nem az összeszorított fogaké. Pedig a kvartett nehéz műfaj, talán a legnehezebb. A négy vonós hangszeren nem hogy minden hangot, de még a szüneteket is tisztán „hallani”, valamely hangszer egyértelmű elsőbbségére csak elvétve van példa. Nem marad más, mint a „Spielen, und spielen lassen.”

Interpretációtörténeti szempontból sok a hasonlóság a szólista és a kvartett között. Emil Gilels ugyanúgy az ötvenes évek felfedezettje, mint kamarapartnerei, s a Neuhaus-iskola másik géniuszával, Richterrel együtt egyike azoknak, akik ugyanúgy alapvető hatást gyakoroltak (legalább) egy zongoristagenerációra, mint az Amadeus a vonósnégyesekre. Ugyanakkor az Amadeus-vonósnégyes képes volt ötvözni az általa őrzött bécsi tradíciót egy olyan „modern” gyakorlattal, mint az eredeti kéziratok fakszimiléinek használata (hol vagyunk már az Urtext-mozgalom hőskorától!); az orosz iskola ezzel szemben a „romantikus” Schubert-értelmezést részesíti előnyben. A két hagyomány találkozása Schubert zenéjében talán még érdekesebb megfigyelésekkel szolgálhatna, ha a Forellenquintett felvétele lenne 1959-es és a vonósnégyesé 1976-os, nem pedig fordítva. Így találkozás helyett már inkább összeolvadást, egy nemzetközi „norma” kialakulását és megszilárdulását halljuk a felvételen. De talán ez is a gyorsuló idő műve...