Mesélte egyszer: hegedűsként idővel azt érezte, szűk önnek ez a művészi keret, létrehozta hát a Keller Quartetet. Aztán a „négyest” is szélesítette tovább, karmester lett és tizenöt évvel ezelőtt nemzetközi pályázattal a Concerto Budapest szimfonikusok vezetője. Ez már elég tágas alkotói tér?

Igen, és boldog is vagyok vele. Egyébként mindig ugyanaz a szándék, ugyanaz a szenvedély visz tovább: rátalálni a zene igazságára. Most kilencven zenésszel közösen teszünk erre próbát. Ez a felfedező út – a képzelőerőnkkel, a szívünk jóakaratával, a szépre való törekvéssel – tulajdonképpen maga a szabadság, amit el kell érnünk minden egyes próbán, minden egyes előadáson. Másrészt persze folyton jár az agyam, mi jót lehetne még adni másoknak a zenével, több dologba is belevágnék párhuzamosan, aztán szembesülök a valósággal, hogy tisztességesen, ugyanolyan felkészültséggel, odaadással nem lehet egyszerre annyifélét csinálni. Nálam a Concerto az első. De vallom:

Mi volt a víziója, amikor átvette a Concerto zenekarát?

Határozott célom volt. A zenekar fennállásának 100. évfordulóján kerültem ide. Komoly múlt ez, de én épp egy krízishelyzetben érkeztem. Úgy gondoltam, a közös jövőnk tétje az, hogy el tudom-e fogadtatni a zenészekkel, amit én képviselek, amire az én mestereim tanítottak, vagy sem. Azt, hogy egy klasszikus szimfonikus zenekar megújulásához valamilyen módon vissza kell térni a klasszikus alapokhoz. Visszatekintve a tizenöt évre azt mondom: helyesen döntöttem, hogy a bécsi klasszikus zene „újratanulásával” szándékoztam elindítani a közös zenélésünket.

Keller András (Fotó/Forrás: Cseke Csilla / Concerto Budapest)

Haydn, Mozart, Beethoven.

Pontosan. Velük lehet megalapozni a tudást és a tradíciót.

Egy százéves zenekar nem maga a tradíció?

Ha valakinek múltja van, nem biztos, hogy tradíciója is van, az nem az évek számán múlik.

Hanem?

A tradícióhoz kell mondandó, valamifajta zenészség kifejezése. A tradíció közös tudást, minőséget jelent. Ha a világ legjobb zenekarait, mondjuk, a Berlini Filharmonikusokat véletlenül egy dilettáns dirigálná, akkor is világszínvonalúan koncerteznének, mert a tradíciójuk – a mestereikkel, a szólistáikkal, a repertoárjaikkal, és még sorolhatnám – nem engedi megcsúszni a zenélést.  A tradíció a zenélésben is kikezdhetetlen.  Ez hosszú távú építkezéssel érhető el. A Concerto másfél évtizede ebben a folyamatban első lépcsőnek tekinthető.

Egy régebbi televíziós interjúban még a Keller Quartet kapcsán megkérdezték öntől, mi a legfőbb mércéje az együttesnek…

Biztosan azt válaszoltam, hogy a zene, mert az önmagában már a morált is magába foglalja.

Azt mondta, igen.

Legalább következetes vagyok. Máskülönben nem szeretem a méricskéléseket.

Pedig pont az érdekel: a Concerto sikereit sosem szokta viszonyítani a Keller Quartet világhírnevéhez?

Nem.

azt nem kell magyarázni, nem kell viszonyítani máshoz, az a helyén van. De nyilván nem csinálok úgy, mintha nem érdekelne a siker, az nem lenne igaz. Csak a sikerhez való viszony sokszor keserű felismerést hoz. Valóban világsikereket ért el a Keller Quartet. Itthon azonban sokáig azt sem tudták, hogy létezünk. Kint álló vastapssal ünnepeltek minket a Carnegie Hallban, vagy a milánói Scalában, Magyarországon be kellett mutatkoznunk, ha hazajöttünk. Azért ez bántotta a hiúságunkat. Belegondolva a Concerto eddigi történetébe, vélhetően sokkal hamarabb megkaptuk volna az úgynevezett „rendkívül sikeres zenekar” címkét, ha már kezdetben specializálódunk valamire.

Keller András a Conterto Budapest élén (Fotó/Forrás: Benkő Sándor / Concerto Budapest)

Például a kortárs zenére?

Akár. Hiszen én köztudottan szenvedélyesen képviselem a kortárs zenét, szerintem

Csakhogy én nem a gyors sikert céloztam meg a Concertóval, hanem azt, hogy legyen egy nagyon jó és hiteles zenekar, ehhez alulról kellett építkezni és nem a közepén kezdeni a kortárs zenével. Ma is abban hiszek, hogy aki jól oda tud tenni egy Beethoven-szimfóniát, az már igazán tud valamit, mert nincs annál nehezebb. A Concertónál az volt az első programpontom, hogy eljátsszuk Haydn londoni szimfóniáit, Mozart összes zongoraversenyét, ez több szezonon keresztül ment, akkoriban még jóval kevesebbet koncerteztünk, és utána jutottunk el az összes Beethoven-szimfóniáig. Akkor bővítettem a repertoárt, amikor már biztosnak éreztem a zenekar jelenlétét, felkészültségét, bizalmát. Az alapvető és könyörtelen igényességet. Mert ha ez kialakul, utána már ezzel az attitűddel nyúl az ember bármihez. A kortárs zenéhez is. Nem tudom, van-e jelenleg olyan magyar zenekar, amelyik a Concertónál szélesebb kortárs repertoárt játszik. Mindenesetre minél jobb lett a zenekar, annál jobban utáltak minket itthon más zenekarok, főleg engem. Pedig azt feltételeztem: a minőségre természetes reakció lesz az elismerés. Az ellenkezőjét vonta maga után.

Érdekelte ez akkor?

Már túlléptünk ezen, haragtartó sem vagyok. Lényegesebb volt számomra az a küzdelem, amelyet a zenekar élétéért vívtam. Ma már mindenütt, külföldön is, ugyanazt veszik észre, hogy nemcsak nagyon jól szól a Concerto, hanem hatalmas szíve is van a zenekarnak. Mi tudjuk igazán, hogy ehhez a maximális odaadáshoz a nélkülözésen keresztül is vezetett az út.

Emlékszem a kezdetekre. A Telekom volt az akkori fenntartó. Önt kinevezték, a cég pedig bejelentette, nem támogatja tovább a zenekart. Akkor üzente ön a telekommunikációs multinak – elhíresültek a szavai –, hogy a „torkotokon fogok akadni”. Jelezte ezzel: a végsőkig harcolni fog a zenekar támogatásáért.

Igen, és az az igazság, respektálták is a küzdelmemet a zenekarért, egy kulturális érték fennmaradásáért és átmentéséért. Még majdnem négy évig segítettek minket. Miután profilt váltottak, nem kívánták tovább támogatni a klasszikus zenét, ez szívük joga volt. Létrehoztam egy céget, hogy legálisan fönnmaradhasson a zenekar, minden magánpénzemet beletoltam, ameddig csak bírtam. Megmenekült a Concerto, de a pénz elfogyott, és tíz hónapig semmit sem tudtam fizetni a zenészeknek, egy fillért sem.

Keller András Kocsis Zoltánnal (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Concerto Budapest)

Felfoghatatlan.

Az a felfoghatatlan, hogy a zenészek mellettem maradtak a teljes kilátástalanságban. Bíztak bennem, hogy nem adom fel. Ez a kölcsönös kiállás egymásért megsokszorozta a közösség erejét és hitét, még ma is megvan ennek a hatása.

Ezek után a kormánytól kaptunk egy mentőövet, majd 2013-tól állami fenntartásba került a Concerto, 2019-ben végre méltó állami támogatáshoz jutottunk, amelyből munkahelyeket tudunk teremteni – 12 év elteltével. A zenénkben valószínűleg az is benne van, hogy együtt voltunk lent is, nem csak fent. Amikor megkaptuk a pénzt a létezéshez, a feleségem megjegyezte: most, hogy biztonságban lehetünk, csak ne vesszen el az, ami nekünk a Concerto, vagyis az a felszabadult öröm, amit mi sosem tudunk szavakkal kifejezni, csak zenével. A kezdetektől – itthon és külföldön – azt mondta ránk a közönség, hogy mindig mosolyogva és boldogan játszunk.

Ma is?

Ma is. Minden nap megharcolunk azért, hogy méltóak legyünk a zenéhez, hogy önmagunkat átadjuk a hangjainknak. A Concerto számomra több mint egy zenekar – egy zenei műhely. Biztos vagyok benne, hogy ma már más magyarországi zenekarokra is hat az a munka, amit itt folytatunk.

Időközben nemzetközi komolyzenei brand is lett a Concerto Budapest. Egymást érik a világsikereik. Nyáron az Egyesült Királyságban turnéztak, mérvadó hangversenytermekben léptek fel. Átütő fogadtatása volt a zenekarnak. De mondhatom a Concerto Budapest és Gidon Kremer közös hangversenyét megörökítő koncertfilmet is, amely Arany Oroszlán-díjat nyert Velencében. Egy másik koncertfilmjük, a Kárpát Rapszódia a New York-i Filmfesztivál Silver Tower-díját hozta el. A világ komolyzenei élmezőnyében emlegetik a Concertót. Tizenöt év alatt értek el ide. Elégedett?

Igen, bár az elégedettség nem nagyon visz sehova. Ha jól sikerül valami, az másnap nem lesz magától újra jó. Azért ismét ugyanúgy meg kell küzdeni. Amúgy már sokkal előbb világhírű zenekarrá vált volna a Concerto Budapest, ha ennek a tizenöt évnek a kétharmada nem a létünkért való küzdelemről szólt volna.

Önnek mit adott a Concerto ebben a tizenöt évben?

Most udvaroljak a zenekaromnak?

Miért is ne?

Vagy talán mégis. Gazdaggá tette a szívemet ez a társaság, és végtelenül hálás vagyok azért is, hogy türelemmel és szeretettel elviselnek, hiszen nem vagyok egy könnyű ember. Büszke vagyok a zenekar emberi-művészi moráljára is, ez a közösség nem tűri el, ha valaki felkészületlen, akkor annak nincs helye köztünk. Mindenki a legmagasabb szinten a legjobbat hozza ki magából. Nemcsak a kilencven muzsikus, hanem a Concerto Budapest minden munkatársa.

Keller András Környei Zsófia oldalán 2009-ben (Fotó/Forrás: Concerto Budapest)

Plusz fontos önnek a morál.

Segít tisztán látni. De amúgy is foglalkoztat, mi az, amivel jobbá tehető a világ. Idealista hozzáállás?

Ha az, akkor én is idealista vagyok.

Nem szeretem, hogy mindig csak a rosszak a hangosak. Legyenek hangosabbak a jók. Én például harcot indítok azért, hogy a mindennapi zene – az éneklés, a hangszerjáték, a tánc – az oktatás része legyen minimálisan öt- és tízéves kor között. A zene fegyelmet ad, fejleszti a koncentrációt, az empátiát, a nyitottságot, a morált, a kreativitást, az érzelmet, az intuíciót. Gondolkodni tanít. Segíti a párbeszédet. Formálja az embert. Erősíti a közösséget. Demokráciához szoktat. A „haszna” egy műveltebb társadalom.

Kodály Zoltán azt mondta: zene nélkül nincs teljes ember.

Így van, és én Kodály szellemi örökségét szeretném a 21. századra adaptálni.

Az internetes elszigetelődés, az applikációs függőség korában? Amikor a közösségi média nárcisztikus közegét tekintik egyre többen való világnak?

Ezek átmeneti trendek. A kor gondolkodása azért nem egy befejezett tény. De megmondom őszintén, nem a „globális világ” érdekel, hanem – mint polgárt és mint művészt is – a mi közösségünk, a mi nemzetünk sorsa, hogy mit hagyunk a gyerekeinkre és az unokáinkra. És azért ennél jobbat is lehetne, mint ami most kinéz kulturális értelemben. Nagyon szeretném, ha a klasszikus zenének újra reneszánsza lenne Magyarországon.

Keller András vezényel (Fotó/Forrás: Mudra László / Concerto Budapest)

Ehhez is találta ki a Mozart Planet programot?

Igen. A Concerto „kerengő bolygóján” csak zene van, és csak Mozart. Mindenkihez eljutunk vele, ez Mozart missziója.

Kicsit magyarázzuk meg ezt a „Mozart-bolygót”: ingyenes koncertsorozatot indítottak, az ország különböző településein játszanak Mozartot. Korábban azt mondta, a kultúrát Beethovennel és Bartókkal fogja megvédeni. Hogy társult hozzájuk Mozart?

Bartók – a hazaszeretetem. Mozarttal – az az érzésem – mindannyian esélyt kapunk a túlélésre. Az egyre zaklatottabb világnak most Mozartra van a legnagyobb szüksége. Rengeteg Mozartot játszottam, de nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy mélyen megérezzem a mozarti tökéletességet, a kristálytiszta egyszerűséget. Felülmúlhatatlanul egyszerű. Nincs benne semmi sem bonyolítva. És amikor mégis drámai Mozart, abban a drámaiságban is van valami kedvesség, valami feloldás, valami békesség. A „Mozart-bolygón” ebből a tiszta zenéből fakad az élet, amely gondtalannak tűnik, felidézi bennünk a gyerekkor őszinteségét, kíváncsiságát, érdeknélküliségét, s ha ezt akárcsak egy órára át tudjuk élni a Concerto koncertjein, már jobb lesz nekünk. Mozart egy kicsit vissza tud minket csempészni a Paradicsomba.

Az már a jubileumi évük egyik nagy vállalása. Részletesen foglalkozik a programfüzet az évad terveivel, köztük a hagyományos fesztiválmaratonokkal. De azért azt hadd emeljem ki itt: a zenei világ két legendája, Eötvös Péter és Mihail Pletnyov is csatlakozik a zenekarhoz a 2022/23-as évadban.

A világ legeslegjobb zenészei közé tartoznak. Pletnyov fenomenális zongoraművész, és ugyanolyan fenomenális karmester is. Eötvös Péter napjaink egyik legnagyobb komponistája és egyik legnagyobb dirigense. Mindkét minőségükben jönnek hozzánk. Azért ez óriási alkotói szövetséget jelent a Concerto életében, az intenzív együttműködés Eötvös Péterrel és Mihail Pletnyovval jelentősen szolgálja a zenekarépítő céljaimat. Mert zenekarvezetőként azt különösen szem előtt kell tartanom, mivel tudom a zenészeim zenei világát tovább gazdagítani.

Szerző: Karácsony Ágnes

A beszélgetés eredetileg a Concerto Budapest évados kiadványában jelent meg.

Fejléckép: Keller András (fotó: Emmer László / Concerto Budapest)