Több okból is örülhetünk: új magyar operát mutattak be május végén az Operaházban, ott, ahol hónapok óta szinte csak gondokról hallani. Ráadásul fiatal szerző művéről van szó. Gyöngyösi Levente operájának története korábban kezdődött: A gólyakalifa első felvonása 1999-ben, a második felvonás egy része 2000-ben, a teljes mű pedig, félig szcenizált változatban 2001. október 23-án már elhangzott.
Nagy várakozás előzte meg ezek után a május 28-i színházi premiert, sokakat érdekelt, mit mondhat egy fiatal zeneszerző Babits Mihály 1913-as, a freudi lélektan szellemében született történetéről, jól döntött-e, amikor ezt a pszichológiai regényt választotta. És színpadra állítható-e a személyiség felbomlásának folyamata? Mert a disszociatív identitászavarban szenvedő Tábory Elemér sztorijában legalább akkora a siker lehetősége, mint amekkora a bukás kockázata.
Néhány lassú, széles hangból álló taktus után felgördül a függöny, az egyetlen prózai szereplő, a Kikiáltó alakja sejlik föl a színen. Kulka János pár perces néma jelenlétével mintha nemcsak azt akarná jelezni, hogy beleszólása lehet a történetbe, hanem előre kívánná vetíteni a baljós jövőt is. Pisztolylövés jelzi a kvázinyitány végét, és gyors váltással a tizenhat éves Elemér szobáját látjuk: reggel van, a fiú ébredezik. Elemér - afféle család szeme fénye, eminens diák - szörnyű titkot rejteget: rémálmok gyötrik, éjjelente asztalosinasként tengődik, akit folyton ütnek, aláznak. A következő képben már az Inast próbálja kiverni az ágyból szívtelen Mestere, annak felesége és a Fősegéd. Megtudjuk: álmában neki sokkal jobb sorsa van, szerető család veszi körül. Innentől egyetlen személy két élete, különféleképpen megélt férfivá érése zajlik előttünk felváltva: amikor egyikőjük alszik, a másik erőre kap. Az egyik én álmodja a másikat, összefonódó történetük pedig szükség- és sorsszerűen fordul tragédiába.
Gyöngyösi Levente játszható és befogadható zenét komponált - utóbbiban nagy szerep jut a Vashegyi György által vezetett zenekarnak. Vashegyi jól ismeri a darabot, amely eddig is mindig az ő vezényletével szólalt meg. Eklektikus mű A gólyakalifa, felfedezhető benne többek között Mozart, Verdi, Richard Strauss, Puccini és Bartók hatása is. Sőt, a szerző még tovább megy, amikor például a bárzenés, bluesos jelenetekben megszólal az elektromos orgona és a basszusgitár - ez nem baj, de elég lett volna egyetlen esztrádbetét. Akkor is, ha a zeneszerző és a szövegkönyvíró Balla Zsófia által kitalált kurtizán ebben a közegben mozog otthonosan. Balla Zsófia Babits nyomán dolgozott: jobbára követi az eseményeket - verseket is kölcsönöz tőle -, ám néhol változtat. Ésszerű, hogy a librettó olvasható a színpad fölötti kivetítőn: megkönnyíti a nézők dolgát, mivel az erőteljes zene gyakran a szövegérthetőség rovására megy.
Bár Harangi Mária rendezése nem tartozik az operatörténeti újítások közé, nem lehetünk elégedetlenek. Követhető, sokszor túlságosan is egyértelmű megoldásai mellett vannak olyan képek, mint a hirtelen a közönség felé forduló napernyős velencei hölgyek, akik nemcsak arcukon, hanem ruhájukon is riasztó maszkokat viselnek. Az Ezeregyéjszakaihlette Wilhelm Hauff-mese pedig színház a színházban: bábjáték-árnyjáték formában elevenedik meg a gólyává változott kalifa és a nagyvezír története - Kulka teljesen ura a színnek, és lenyűgöző a két "bábfigura" alakítása is.
Kevésbé az az énekesek teljesítménye. Az első szereposztásból egyedül talán az Elemért éneklő Sólyom-Nagy Máté emelhető ki, akivel Ambrus Ákos Inasként próbált lépést tartani. Ezúttal fájdalmas csalódás volt Herczenik Anna Etelkája. Tóth János sajnos ugyanazokkal a klisékkel dolgozott Mesterként, mint a Kisvárosi Lady Macbethben rendőrfőnökként, azt pedig végképp nem tudni, mi indolkolta Gerdesits Ferencet a belcanto Gondolás bőrébe bújtatni.
A gólyakalifa ebben az évadban éppen Gyöngyösi Levente harmincadik születésnapján, június 8-án hangzott el utoljára. Jobb alkalmat nem találhatnánk ahhoz, hogy újabb műveket, operájából pedig minél több előadást kívánjunk neki - és magunknak is.
hírlevél
