Bő kétszáz év múltán is messzemenően osztható a lelkesedés, amit a Singet dem Herrn ein neues Lieddel az élen Johann Sebastian Bach motettái Mozartból kiváltottak; gon-dolom, például a Harnoncourt-, a Koopman-, a Gardiner- és/vagy a Herreweghe-féle fel-vételek dobozán az Olvasó tollseprűjének sem szokott sok tennivalója akadni. Dupla al-bumokon általában Bach-kantátákat rendelnek a hat motetta mellé – ebből a szempontból biztosan különleges az a nemrég megjelent lemez-pár, amelyen Heinrich Schütz monu-mentális 119., illetve 100. zsoltárja biztosít előkelő társaságot a BWV 225-230-nak. Az 1984-es Bach-, illetve az 1985-ös Schütz-felvétel most a Virgin Veritas x 2 sorozat-ban talált egymásra. Az idősebbik protestáns zenefejedelem művei Heinz Hennig, a fiata-labbéi Paul Hillier irányításával hallhatóak a Hilliard Ensemble és a London Baroque elő-adásában.

A Hannoveri Fiúkórus szólistáival kiegészített Hilliard Ensemble minden szélsőségtől mentesen mutatja fel a világ hat csodáját. Hillier túlnyomórészt kerüli a drámai fogalma-zásmódot, keze nyomán tompulnak az élek, gömbölyödnek a sarkok, s az interpretáció még a relatíve gyors tételekben is megőrzi távolságtartó fenségességét. Ez a jelleg legin-kább a Fürchte dich nicht című motetta fúgából és fölé tördelt koráldallamból álló, révületbe ejtő zárószakaszához illik. A fúgát éneklő Hilliard Ensemble hangzása hűvös, fényes és csiszolt egész, mint egy tökéletes márványgömb; s az érett, rugalmas férfihangok és a nyílt, komoly gyerekszopránok elütő színe jól kiemeli a szerkezet kétrétegűségét.

A motetták előadása tehát nem folytonos izgalomban, inkább folytonos nyugalomban tart-ja a hallgatót, akinek van ideje megcsodálni a legparányibb motívumtól a leghosszabb ívig aprólékos gonddal letapogatott-kidolgozott és egységesen kivitelezett artikulációt. A hangzás arányait ugyanakkor helyenként kevésbé sikerült eltalálni. Ahol az első és a má-sodik kórus egyetlen négyszólamú együttessé olvad össze, mint a Singet dem Herrn vagy a Der Geist hilft unser Schwachheit auf végén, a háromszor két férfiénekeshez túl soknak bizonyul a négy – borítékolhatóan angyalarcú – kisfiú, akiknek ráadásul leg-alább egyike hajlamos a kelleténél magasabbra intonálni, s ez különösen a Lobet den Herrn, alle Heiden-re nyomja rá bélyegét.

Schütz hattyúdala, a Schwanengesang – amely a lemezen hallható 119. és 100. zsoltáron kívül eredetileg egy német nyelvű Magnificatot is tartalmaz – a legszebb istenhozzádok közé tartozik, amellyel zeneszerző valaha is búcsút mondott a világnak. A mű élére állított 119. zsoltárt maga Luther is a Biblia „kézikönyvének” tartotta, amelyben ott áll az egész Írás lényege. Zenébe foglalni a zsoltároknak e leghosszabbikát, a héber ábécé huszonkét betűje szerint tagolódó, százhetvenhat verses szöveget – hatalmas vállalkozás egy a nyolc-vanon túl járó, agg mester részéről, ugyanakkor gyönyörűen végiggondolt és logikus lezá-rása egy olyan életműnek, amely szinte teljes egészében a Bibliára épült. A múlt század zenefogyasztó nagyközönségének azonban az 1980-as évekig nem sok esélye volt rá, hogy a Schwanengesang szó hallatán Schubert nevén kívül másra is asszociáljon (ha csak az or-nitológiai szakirodalomra nem). A kétkórusos Schütz-mű szólamkottái ugyanis hol eltűn-tek, hol újra megkerültek a 20. század során, míg aztán Dr. Steude professzor vett egy nagy levegőt, legjobb tudása szerint megírta a második kórus hiányzó szoprán és tenor szólamát, s az ekként befoltozott Opus ultimumot 1981-ben végre előadhatták Drezdában.

Heinz Hennig „fontolva haladóként” vezet végig a Törvény dicséretének Alephtől Thauig terjedő állomásain, majd a 100. zsoltár örvendező sorain. Általában ő is visz-szafogott tempókat választ (aminek következtében a 100. zsoltárról kissé lehervad a mo-soly), s még azokat is inkább szélesíteni szereti, ha az aktuális zsoltárvers tartalma arra indítja. Ami a 119. zsoltárt illeti, az előadás élvezeti értékét elsősorban az a rendkívüli vál-tozatosság adja, ahogy az emberi és a hangszeres megszólalásokat minden lehetséges mó-don kombinálja: a szöveggel bíró szólamok közül sokszor csak egy-kettő hangzik fel ének-hangon, a többit a London Baroque finoman és elegánsan játszó hangszeresei vezetik elő, akik hangjukkal, díszítéseikkel nem tolakodnak a textus elébe (bár a harsona-kontra-vox humana vetélkedőből egyszer-kétszer előbbi kerül ki győztesen). A legemlékezetesebb élmények mégis a két kórus egyesüléséből születnek: számos alkalommal lehetünk tanúi annak a nemes folyamatnak, ahogy Hennig „felnevel” egy-egy hatalmas zárlatot, főként a doxológiákban tárva váratlan mélységeket a hallgató elé. És ezekben a pillanatokban „immár mintha egész lelkünk a fülünkbe költözne.”

Bach: Motetták (BWV 225-230); Schütz: 119., 100. zsoltár a Schwanengesangból; km.: Hilliard Ensemble, Knabenchor Hannover, London Baroque; vez.: Heinz Hennig, Paul Hillier; EMI 4821002