Újra egy Chopin-album, és ennek örülni lehet. Az idei termésből Vladimir Feltsman lemeze kifejezetten ínyemre volt, Chen Xue-Hong hatalmas vállalása például a b-moll szonátával új, komoly pianistát helyezett fel a térképre, és persze kiadott egy felvételt Maurizio Pollini is, amit szintén érdemes meghallgatni. Ahogy Farkas Gábor lemezét is, amelyen balladák és impromptuk hallhatók.
De hát Chopin ilyen, megvan a zenéjében az, ami a romantikusok között is kevésben. Mert mindenkinek a zenéjében volt regényesség, fennköltség, melankólia, töméntelen bánat, de Chopin értett leginkább ahhoz, hogy olyan történeteket költsön a zene nyelvén, amelyet legszívesebben újra és újra elmesélne, aki csak hallja. Talán ezért készül olyan sok Chopin-lemez.
Farkas Gábor új lemezén is olyan történetek szerepelnek, amiket újra és újra el akar mesélni minden zongorista.
A lemezbemutató koncertet megelőző napon Farkas Gábor beszélgetett kicsit a sajtóval. Itt kiderült, hogy lehet, hogy Farkas most, pár hónappal a felvételek után, néhány dolgot máshogy mesélne, máshogy játszana, máshogy ütne.
Farkas Gábor Chopin-lemeze (Fotó/Forrás: Hungaroton, 2019)
Pedig nagyon jól van így is minden. A g-moll ballada a fájdalmas kezdő taktusoktól könnyed csillogásig jut el az első hat percben. Van a visszatérésben (7:00) valami nyugodtabb keserűség, mintha a játékos tudná, hogy ez a bánat is elmúlik egyszer. A nyitódarabban sokszor használt ritardando nem akasztja meg a mondatokat, és az utolsó ütemekben kicsit groteszk, de ujjongó táncra kényszeríti a hallgatót – legalábbis fejben, lélekben. Az F-dúr és az Asz-dúr balladák a lemez legsikerültebb pillanatait hordozzák.
Az F-dúr balladáról érdemes megjegyezni, hogy Robert Schumann-nak dedikálta a szerzője, s Farkas előadásában – aki 2017-ben Schumann-művekből készített lemezt – ezt a zenei rokonságot jól hallom. Ragyogó íve van ennek a hét és fél percnek, amelynek a végén lenyűgöző természetességgel jut el a ballada az a-moll zárásig. Az ismétlődő figurákban gazdag Asz-dúr ballada Farkas interpretációjában soha nem merül ki az egyformaságban, mindig újabb és újabb fényt kap minden ismétléssel – hát ilyen, ha az előadó anyanyelvévé teszi a chopini közlésmódot. Például azt, hogy a nem szélsőséges dinamikájú szakaszokat is igen széles, színes spektrumon tálalja. Az f-moll balladából különösen
érződik Farkas Gábor játékán egyfajta szeretet, törődés a hangok iránt. Egyfajta rácsodálkozás, elvarázsoltság, ahogy a szólista Chopinhez viszonyul.
Farkas Gábor (Fotó/Forrás: Gábor Farkas / Facebook)
A négy impromptu egészen más világ, de nem könnyebb. A Fisz-dúr impromptu például kifejezetten törékeny pillanatot örökít meg – Arthur Rubinstein volt ennek a törékenységnek kiemelkedő megmutatója –, Farkas játékában ott van a keménység, férfiasság, amely által ennek az érzékenységnek a bátorsága kiviláglik. Az op. 66-os Fantaisie-impromptu zárja az albumot, Chopin saját „holdfény-dala”. Ernst Oster zenetörténész írja a Holdfény-szonáta és a Fantaisie-impromptu hasonlóságának kapcsán, hogy Chopin megértette Beethovent, annyira, ahogy talán senki más. Farkas Gábor felvételének hallgatása közben eszembe jut, amit a zongoraművész mondott, hogy a lemezfelvétel nem jelenti a művel való találkozás végét.
Ez például egy olyan darab, ami folyamatosan alakul egy előadó fejében – s talán az a jó, ha ez így van. Ez is a megértés egy módozata.
Régi zenekritikákban szokás volt ilyet mondani: „Farkas Gábor érti Chopint.” Én ilyet mondani soha nem mernék, ezt megállapítani azt feltételezné, hogy én tudom, milyen Chopin. De hát nem tudom. Körbejárom újra. Meghallgatom, ha elzongorázzák, lemezre veszik. Tehát inkább azt mondom: Farkas Gáborral értem Chopint. Hát ez is legalább akkora dolog.
Hungaroton, 2019. A lemez adatlapja a kiadó oldalán itt található. A Spotify-előfizetők itt hallgathatják meg a lemezt!
hírlevél
