A Gramofon – Klasszikus és Jazz magazin idei legkedvesebb magyar jazz-CD-je a Dresch Quartet legutóbbi korongja, az Egyenes zene. A döntést talán nem túlzás így kommentálni: szinte elkerülhetetlen volt. Dresch stílusa drámai változáson ment keresztül, zenéje a megszokott kopogó, szálkás lendület mellett minden eddiginél több poézissel teljes. Kár volna tagadni, a művész se teszi: az Egyenes zene fájdalmas, balladai erejű lemezkompozíció, amelynek elsődleges motivációja a művész személyes, belső élményvilága, értékvesztettsége. Egyenes zene, amennyiben tartása van előadójának az elszenvedett veszteségek után. Azok a szellemi-lelki-érzelmi töltések, amelyek eddig is lángra lobbantották a Dresh-zenét, most is jelen vannak, de elképesztően visszafogott, fegyelmezett, belső izzással fűtik a zenekar hangzását. Több a klasszikus harmónia, erősebb a jó értelemben vett művészi, önkifejező attitűd, ha összevetjük a rusztikus, folklorisztikus elemek arányával az eddigi Dresch-lemezeken. Mindez természetesen a legnagyobb bartóki hagyományok megidézését, a népi zenei tradíció legnemesebb szintekre emelését jelenti egyéni művészi eszközökkel.
Ám Dresch a kompozíciót ezúttal is ugyanolyan lazán értelmezi, ahogy eddig – ennyiben, alapvető technikai jellemzőiben persze régi önmagát idézi, és markánsan fejezi ki zenei egyéniségét azzal a hajszálpontos precizitással szemben, amely éppen Bartók zeneszerzői igényét jellemezte. Tömör, alapvetően intuitív, ám ezért sokszor elmosódottan artikulált zenei keretekről van szó ezúttal, amelyekben a téma esztétikája, szépsége most nagyobb hangsúlyt kap, mint Dresch-nél eddig valaha. A címadó téma, az Áldás, a Trió…, a Hajnal legelőször mind a gyönyörű dallamaival ejti ámulatba hallgatóját. A rögtönzés azonban most is erős, égbekiáltó, gesztus-jellegű, ahogy eddig is az volt – erről kár volna többet írni, mint amennyit a kritika eddig is megfogalmazott. A borítószöveget Marton László Távolodó írta, és helyesen említi a konzekvens Dresch-zene statikus, önismétlő kritikáját.
A hangszeres felállásnak most is a jazztrió-alap, a kemény Szandai-Baló ritmusszekció az alfája, és a pikulás, hegedás, cimbalmos hangfestés az ómegája. Balogh Kálmán vendégművészként közreműködik a lemez két felvételén, az Erdélyi román zenében számottevőbb szólóval is. Kovács Ferenc anyanyelvi szinten fogalmazza meg a fúvós vezérvonal ellenpontját hegedűjével; Dresch-sel közös, unisono dallamaik olykor egyszerűen torokszorító erejűek. Különösen a Hajnal című tétel kántáló, betevő vigaszért koledáló témájánál, amelyet az egész eddigi Dresch-életmű legtragikusabb, magával legőszintébben számot vető gesztusának érzek.
Dresch kétségkívül művészi pályája fordulópontjához érkezett. Számvetés a lemez, összefoglalja eddigi stílusgazdagságát, bemutatja az előadók érzelmi palettájának szélső árnyalatait, mély szellemi-metafizikai kontempláció. A lélek sötét éjszakája, a szent elhagyatottság órája ennek a lemeznek az öröksége. Nehéz róla érzelmi befolyásoltság nélkül írni, nehéz bárhogy írni róla. Hallgatni mégis könnyű, mintha ismerősen csengene. Hiszen mindenki ismeri a kiszáradás gyötrő érzését. Mindenki, aki az ég felé tör.
(Dresch Quartet: Egyenes zene; Dresch Dudás Mihály (tenor- és szopránszaxofon, furulya), Kovács Ferenc (hegedű), Szandai Mátyás (bőgő), Baló István (dob), Balogh Kálmán (cimbalom), Bólya Mátyás (koboz), Dresch Anna (ének); BMC CD 093.)
hírlevél
