Klasszikus

Lesz-e koncerttermi forradalom?

2013.09.10. 10:14
Ajánlom
A nagy kapacitású, többfunkciós közművelődési intézmények mindig átrajzolják környezetük kulturális térképét, innovációs kihívás elé állítva a művészetmenedzselést. Ezt figyelhettük meg Budapesten is, miután megnyitotta kapuit a Művészetek Palotája. De mi lesz a közeljövőben, amikor majd néhány visszatérő, „régi versenyző" és új „játékos" is versenybe száll a publikum kegyeiért? MAGAZIN

A hamarosan koncertközpontként is működő Zeneakadémia és a Budapest Music Center ugyanazt a közönséget igyekszik megszólítani, mint a Művészetek Palotája. Rövidesen színre lép a Vigadó, és előbb-utóbb biztosan lesz élet az üvegbálnában, a Cetben is. A kezdeti időszakban - emlékezzünk csak az induló művészetek Palotájának nézelődő hangverseny-látogatóira - ezek a helyszínek építészeti látványosságként vonzzák majd a kíváncsi publikumot, ám az újdonság varázsa bizonyosan hamar elmúlik. A Müpának egykor szerencséje is volt, hiszen nem sokkal az indulása után bezárt a Zeneakadémia, és lényegében egyedül maradt a budapesti hangversenypiacon; a mindig is szükségmegoldásként működő Kongresszusi Központ pedig már korábban kezdte elveszíteni vonzerejét. Kérdés, hogy négy-öt intézmény programkínálata nem vezet-e automatikusan túlkínálathoz egy olyan lélekszámú városban, mint Budapest.

A túlkínálat problémája messze nem új jelenség. Rómában például az 1720-1730-as években - az 1721-ben elhunyt, az operajátszást korlátozó XI. Kelemen pápa uralkodása után - gombamód kezdtek szaporodni az operaházak, illetve az operák előadására is alkalmas színházak. A hat jelentős teátrum mellett (Capranica, Alibert, Pace, Teatro Argentina, Teatro Valle, Tordinona) még egy sor alkalmi helyszín is szóba jöhetett, mint például a Granari, a Saponari, az Ornani és Pioli színházak vagy a Collegio Clementino és a Collegio Germanico. Hamar kiderült azonban, hogy ennyi színházra nincs szükség, úgyhogy egy 1740-es rendeletben megpróbálták szabályozni működésüket. A zenés színház szempontjából mindössze három játszóhely fenntartását látták racionálisnak, azt is csak úgy, hogy egy időben csak kettő üzemelt, a bezárt harmadik pedig kompenzációt kapott. Ám még ez a vetésforgószerűen működtetett szisztéma sem bizonyult elég sikeresnek, és 1755-ben a Teatro Argentinát jelölték ki az opera seria, az Alibertet pedig a balett, valamint a könnyebb hangvételű művek színhelyévé. A Capranica ugyanekkor egy elhúzódó felújítás miatt zárva tartott.

A demográfiai adatok tükrében e racionalizálási szándék tökéletesen érthető: a kérdéses időszakban Rómának 120-140.000 lakosa volt, ami a napóleoni időkben még némileg vissza is esett. Majd csak 1848-ban lesz valamivel több (150.000). Természetesen Róma már a 18. század első felében is számított a „turistákra", illetve európa azon arisztokratáira (Angliától Oroszországig), akik palotákat vásároltak, és hosszabb időre rendezkedtek be az örök városban. Néhány kulturális vállalkozás és beruházás is erre az időszakra esett: 1732-ben kezdték el építeni a Trevi-kutat, XII. Kelemen 1734-ben nyittatta meg a világ első nyilvános múzeumát, a Palazzo Nuovót (ma a Capitoliumi Múzeumokhoz tartozik), és ekkoriban, 1735-ben terveztették meg a Spanyol lépcsőt. A városra már ebben az időben is úgy gondoltak, mint egy művészeti attrakcióra.

Régóta ez a vezérmotívuma Budapest „kitalálásának" is. Vendégforgalmat generáló eseményben nincs is hiány: tavaszi Fesztivál, Sziget, Wagner-napok... De a fesztiválszünetekben egy budapesti hosszúhétvégét tervező átlagturistának a Hősök tere, a Parlament és a romkocsmák mellett vajon eszébe jut-e a Müpa, a Zeneakadémia valahogy úgy, miként a Berlinbe, Bécsbe, Londonba készülődőnek a Filharmónia, a Musikverein vagy a Barbican Centre? Valószínű, hogy még nem. S hogy ez ne maradjon sokáig így, az intézményeknek is intenzívebb saját „külpolitikára" lesz szükségük.

De a honi koncertlátogató elsősorban nem ezzel fog találkozni, hanem az intézményi „belpolitikával". Bizonyos, hogy ami a műsorstratégiát és kommunikációt illeti, kontúrosabb profilra és kísérletezőbb  hangvételre számíthatunk. Elkerülhetetlen, hogy elkezdődjék valamiféle márka, azaz brandépítés. Idehaza nincs még hagyománya, ám a nyugati koncertiparban jól működtetett - és komoly marketingértéket is képviselő - rezidens programokat, egyáltalán: a rezidens művész fogalmát például célszerű lenne nálunk is szélesebb körben meghonosítani. A Müpában ez a fogalom egy ideje már működik. Elég, ha Az évad művészére gondolunk. A háznak pedig rezidens zenekara van: a Nemzeti Filharmonikusok. Nem ördögtől való, ha egy-egy nagyzenekar, kamaraegyüttes, szólista vagy zeneszerző hosszabb-rövidebb időre kötődik egy intézményhez; miként nem elképzelhetetlen az sem, hogy egy külföldi sztárral exkluzív szerződést hozzanak tető alá. Ugyanis a márkaépítés arcok (karakterek) nélkül lehetetlen.

Ugyanígy szükség van a márkaépítő kampányokra, más szóval: fesztiválokra is. Arról nem is beszélve, hogy egy időben-térben koncentráltabb, az intézményi kapacitásokhoz igazított fesztivál talán még hatékonyabb és olcsóbb is, mint egy központilag szervezett. S ha a nagyobb kapacitású intézmények kirukkolnak a maguk „kis" fesztiváljaival, az évet jobban lefedő és összességében hosszabb fesztiválidőszakkal kalkulálhatnánk. Ráadásul a nagy programfolyamokkal szemben, így nemcsak ál tematikákkal, hanem valódi kérdésfelvetésekkel is találkozhatunk. A New York-i Lincoln vagy a washingtoni Kennedy Center (de említhetnénk európai példákat is) minden évben megrendezi a maga fesztiválját (fesztiváljait), jellemzően kurátori szisztémában.

A kereslet és a kínálat aszimmetrikus arányait központilag kiegyensúlyozó „római modell" - amennyiben a művészi élet pezsgését értéknek tekintjük - már középtávon sem bizonyult sikeresnek. Igaz ugyan, hogy a város büszke néhány, a későbbiekben is jelentősnek számító opera premierjére, de Róma soha nem került az itáliai operajátszás élmezőnyébe, s napjainkban sincs igazán kiemelkedő szerepe.

Az opera- és koncertpiac - még ha rövid távon súlyos művészi és financiális veszteségeket kellett is elszenvednie - már ekkor is sikeresebben működött szabályozó rendeletek nélkül. Londonban, Händel idejében ugyan még menetrendszerűek voltak a látványos bukások és csődök, de a 18. század második felére - a permanens versenyhelyzet dacára - konszolidálódott a piac. Johann Christian Bach (1735-1782) és Carl Friedrich Abel (1723-1787) az 1760-as években (amikor Londonban 740.000 ember élt) a mai koncertszervezés alapjait fektette le. Őket olyan sikeres (és egymással is konkuráló) impresszáriók követték, mint például Wilhelm Cramer (1746-1799) vagy Johann Peter Salomon (1745-1815). Valamennyien németek, kiválóan képzett zeneszerzők és hangszerjátékosok voltak. Olyan művészemberek, akikben az alkotó kreativitás jó gazdasági ösztönökkel párosult. Ők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Londonra ma is úgy gondolunk, mint a kulturálisan sokszínű, kozmopolita világváros szinonimájára.

Hogy Budapestre is így gondolnak-e madridban vagy Helsinkiben, kérdés. Ami a koncertéletet illeti, az intézményi feltételek igazán csak most, a kiélezettebb versenyszituációban lesznek ideálisak. Szükséges volna, hogy ebben az újszerű helyzetben az alkotóművészek és az előadóművészek is aktívabban, a megszokottnál nagyobb kockázatot vállalva vegyenek részt. Vállalkozó kedvben láthatóan nincs hiány (elég csak Kokas Katalin és Kelemen Barnabás vagy Simon Izabella és Várjon Dénes ilyen irányú aktivitására utalni), a befogadó intézmények azonban egyelőre nem mind adták jelét annak, hogy művészi, stratégiai kérdésekben bizonyos kompetenciákat szívesen átadnának. egy - a képzőművészet menedzselésében már idehaza is jól működő - kurátori irányítással elgondolt saját fesztivál például ideális terep egy merészebb, markánsabb arcélű programszervezési szisztéma kipróbálásához.

Szinte biztosra vehetjük, hogy a következő években egyfajta profiltisztulási folyamat is lezajlik majd. A Művészetek Palotájában valószínűsíthetően kevesebb kamarakoncert lesz, a zongoraestek fő helyszínének funkcióját minden bizonnyal újra a Zeneakadémia vállalja, és talán az olyan elhanyagolt koncertműfajok, mint a vonósnégyes vagy a dalest is felébredhetnek hosszú szendergésükből. Lehet, hogy ezzel párhuzamosan érdemes lesz újragondolni a Fesztiválszínház kínálatát. E minden színpadi igényt kiszolgáló játszóhely, a nem koncertezésre tervezett akusztika miatt nem tud majd versenyezni sem a BMC új koncerttermével, sem a Zeneakadémiával. Zenés színházi produkciók, elektronikusan erősített hangversenyek, például jazzkoncertek megrendezésére viszont továbbra is alkalmas. A szimfonikus repertoár tekintetében a Hangversenyterem megőrzi első helyét. Lehet, hogy a régi zene - különösen, ha historikus szemléletű előadásban hangzik el - ritkább vendég lesz a házban.

Gyakran hallani manapság, hogy a nagy szimfonikus együttesek szinte illetlenségnek tartják, ha a régi mesterek műveihez nyúlnak, miközben mindenki tisztában van azzal, hogy a historikus előadás éppoly hipotetikus, mint a modern hangszeres. Ha például Kocsis Zoltán vezényletével lenne egy (Bach) h-moll mise- vagy egy (Haydn) Teremtés-előadás a Nemzeti Filharmonikusokkal és a Nemzeti énekkarral, magam az elsők között váltanék jegyet. Hiszen ki akarna lemaradni egy nagyváros koncerttermi forradalmáról?

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Így telt Vásáry Tamás 85. születésnapja

A torta egy zongorát mintázott, számtalan zenerajongó köszöntötte, este pedig a Fővárosi Nagycirkusz is meglátogatta. Vásáry Tamás augusztus 11-én ünnepelte a 85. születésnapját.
Tánc

Elhunyt Fenyves Márk mozdulatművész

A táncos-koreográfus, a magyar mozdulatművészet jelenkori képviselőinek egyike 45 évesen tragikusan fiatalon távozott. Úttörő munkásságával és az Orkesztika Alapítvánnyal élő örökséget hagyott maga után.
Jazz/World

Elhunyt Aretha Franklin

76 éves korában elhunyt Aretha Franklin, a soul legendás királynője, akinél nyolc éve állapítottak meg rákot.
Tánc

Nyomtatott spicc-cipő hozhat megváltást a balerinák számára

Hadar Neeman 3D-s nyomtatással készít személyre szabott spicc-cipőket a fájdalom csökkentése érdekében.
Jazz/World

A királynő varázsol - Ikonikus pillanatok Aretha Franklin pályájáról

Az augusztus 16-án rákban elhunyt soul királynő személye már életében kultikussá vált, amiről rengeteg videofelvétel is tanúskodik. Ezekből az emlékekből szemezgettünk.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Klasszikus magazin

Így telt Vásáry Tamás 85. születésnapja

A torta egy zongorát mintázott, számtalan zenerajongó köszöntötte, este pedig a Fővárosi Nagycirkusz is meglátogatta. Vásáry Tamás augusztus 11-én ünnepelte a 85. születésnapját.
Klasszikus kotta

Ez a francia zenekar iPad-re cseréli a nyomtatott kottákat

Az Orchestre National d’Île-de-France a következő évadtól elfelejtheti a nyomtatott kottákat, 120 muzsikusuk ugyanis iPad-eket kap. De nem ők az egyetlen zenekar, akik lépést tartanak a technológiával.
Klasszikus bencze máté

Bencze Mátéért szurkolhatunk a Fiatal Zenészek Eurovíziós Versenyén

A Virtuózokban megismert fiatal szaxofonos augusztus 18-án, a verseny elődöntőjében elsőként áll színpadra Edinburghben.
Klasszikus ajánló

Fáy Miklós: „Nem a zenekar, nem a komponista, hanem maga a szimfónia a főszereplő"

Fáy Miklós hónapról hónapra programokat, könyveket, lemezeket ajánl nyomtatott magazinunk Menjél már című rovatában. Az augusztusi szám tartalmából.
Klasszikus kulissza

Előkerült még egy hangfelvétel, amelyen Rahmanyinov játszik Rahmanyinovot

A Szimfonikus táncok című művének zenekari próbái idején a zeneszerző a zongorához ült, hogy demonstrálja, hogyan képzeli a darabot. Ennek a felvétele jelent most meg.