A bonni mester óta tehát a tizedik szimfónia írása a zenei ekvivalense annak, hogy valaki eltör egy tükröt, vagy létra alatt sétál el. A hiedelem ugyan nem alaptalan, de a hírhedten babonás Mahler és Schönberg is kellett az elterjedéséhez. És ha azt mondjuk, hogy Sosztakovics, Philip Glass, Villa-Lobos, Milhaud, Henry Cowell és egy csomó kevésbé ismert zeneszerzőnek sikerült megtörnie az átkot, Schönberg csak legyintene: a kivétel erősíti a szabályt.
Úgy tűnik, hogy van valami a tizedik szimfóniával, amit még nem kell tudnunk, amire még nem állunk készen. Azok, akik megírták a kilencediket, túl közel kerültek a túlvilághoz.
Ezek szerint Sosztakovics a maga tizenöt szimfóniájával hat lépéssel tovább merült a „túlvilágban”, mint kellett volna.
Beethoven a Kilencedik előadása közben egy korabeli rajzon (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)
Az egész Beethovennel kezdődött, aki 1824-ben bemutatta a Kilencediket, és olyan szintre fejlesztette a műfajt, amit azóta sem tudtak túlszárnyalni. A következő éveket a mester vonósnégyeseknek szentelte, de 1827. március 18-i levelében megemlíti, hogy egy szimfónián dolgozik – ez lett volna a tizedik, amelyet nem tudott befejezni, nyolc nappal a levél kelte után elhunyt.
Schubert IX. (Nagy C-dúr) szimfóniájáról sokáig azt hitték, hogy az utolsó évének a műve, de ma már tudjuk, hogy 1828-ban Schubert már egy újabb szimfónián dolgozott, ez lett volna a tizedik. Ez a zongoravázlat a szerző utolsó napjaiból való, és nagyon érdekes zenei megoldásokat tartalmaz. Annak ellenére, hogy a mű nem lett kész, 1989-ben Luciano Berio Rendering címmel új darabot írt, feldolgozva a vázlatokat.
Anton Bruckner
Dvořák népszerű szimfóniáját, az Újvilágot a kilencedikként ismerjük ma, holott a bemutatón még csak az ötödikként számozták. Mikor a komponista halála után négy korábbira bukkantak a zenetudósok, az Újvilág az utolsó helyre csúszott – ez viszont azt jelenti, hogy Dvořáknak eszében sem volt babonákkal foglalkozni. Nem úgy, mint Brucknernek, aki valóban tartott a kilencedik szimfóniájától, de nemcsak a száma, hanem a hangneme miatt is:
A sors viszont azt sem engedte, hogy ezt befejezze, a zárótétel ugyanis nem lett kész. Bruckner a halálos ágyán azt javasolta, hogy a Te Deumát illesszék a szimfóniához mint zárótételt, ennek ellenére többen próbálkoztak a befejezésével.
gustav-mahler t658
Mahler volt az első, aki komolyan hitt a babonában. 1907-ben befejezte a VIII. szimfóniáját, és három hatalmas csapás érte. Meghalt négyéves kislánya, Putzi, antiszemita támadások miatt lemondott a Bécsi Opera irányításáról, és betegség támadta meg a szívét.
Egy pillanat alatt elvesztettem minden világosságot és minden biztos pontot, amit valaha elértem. A semmivel nézek szembe, és most, az élet végén meg kell tanulnom újra járni és állni, mint egy kezdő
– írta barátjának, a karmester Bruno Walternek. A következő nyáron hozzákezdett a monumentális a Dal a Földről című művéhez, és visszautasította, hogy az szimfónia lenne – holott az –, majd 1910-ben hozzákezdett a kilencedikhez is.
Nagyobb szomjúság gyötör, mint valaha
– írta ekkoriban, a két nagy mű pedig eszeveszett tempóban készült. Leonard Bernstein így beszélt Mahler Kilencedik szimfóniájáról:
„Mahler Kilencedikje feltesz egy nagy kérdést; és ami még fontosabb, leleplező válasszal szolgál. A legijesztőbb, legfontosabb válasszal – mert ez körbelengi az egész évszázadot. Így hangzik:
az évszázadunk a halál évszázada, és Mahler ennek a zenei prófétája.
Mi volt, amit Mahler látott? Háromfajta halált. Az egyik az ő küszöbön álló halála, melyet öntudatlanul is megérzett. (A IX. szimfónia nyitóütemeiben egy félreverő, ritmuszavaros szívet hallunk.) A második a tonalitás halála, amely Mahler számára a zene halála is egyben, a zenéé, ahogy ő ismerte és szerette. A harmadik a társadalom halála, a fausti kultúra halála.* A negyedik, utolsó tétel a végső búcsú. Egy imádságot hallunk, Mahler utolsó korálját, a záróhimnuszt, hogy így mondjam. Az élet megmaradásáért, a tonalitásért, a hitért imádkozik. De megoldás nincsen.”
(*A fausti kultúra Spengler történetfilozófiai terminusa a fejlett, de hanyatló nyugati kultúrára.)
Mahler utolsó két éve sikerrel és alkotói lázzal telt. 1910-ben bemutatták a VIII. szimfóniát, amely Robert Carr szerint Mahler életének legnagyobb sikere volt. Amikor 1911 májusában Mahler meghalt, a tizedik szimfóniájának vázlatait hagyta maga mögött. A IX. szimfóniájának előadását már nem is érhette meg, és hiába próbálta kicselezni a sorsot: kilenc befejezett szimfóniája és a megkezdett tizedik csak erősítheti a kilenc szimfónia átkáról terjengő babonát.
hírlevél
